Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-03-05 / 9. szám
2 MAGYAR FÖLDMIVELŐ és értéssel — és ne magoltassák be velünk leckekép, hogy: mi a haza? Mi a nemzet? Mi a nemzeti társadalom az emberiség nagy, hatalmas társadalmában? Van-e joga, kötelessége, hivatása és volt-e minden nemzetnek? Lehetséges e, hogy minden nemzet beleolvadjon a nagy, feneketlen világpolgárság tengerébe. És igy tovább amint azt mi veletek fogjuk kimondatni szives olvasóim. Az atyafi védekezik. Egy jóképű atyafi beállít a bíróhoz. Leveszi a sipkáját, azután egy hangos »Adjék Isten«-nel kezet nyújt a bírónak. — Hát begyüttem, hogy azt a bizonyos sort elcsináljuk. A biró beszólitja a panaszost, akinek a feje ugyancsak be van kendőkbe bugyolálva. — Kend hagyta helybe ezt az embert ? A vádlott egyet ránt a vállán. — Hát én, én. Összekülönbőztünk ozf a koma feje nagyon lágy volt. — Hát beismeri tettét ? — Ha muszáj, há, igen. — Tud valamit előadni a védelmére ? — Hiszen tudni tudnék, de hát . . . izé, sokan vagyunk . . . vagy mi. — No, csak kivele bátran. Az atyafi meg szétnyitja elöl a nagy szűrt és egy kosarat húz elő. — Tiszteli az anyjuk, egynéhány tojást küldött . . . Bfl HITÉLET. SB Három orvosság. A szegényes viskóban és a hatalmas, fényes, gazdag palotában egy hő óhajtás röppen fel, egyaránt dobban meg a szív, epekedik a bolgoság után. Ez az egyetlen szó: boldogság, képes levinni az embert a föld mélyébe s felemelni a csillagok honába. Megmérhetetlen távolságokat repül az emberi képzelet, csakhogy egy ponton megpihenve, elérje amiért szive, lelke oly sóvárogva eped. Aminek már csak a hire hallatára is édes érzést érez zsibon- gani ereiben: a boldogságot. Ezen emberi előretörtetés szüleménye fájdalom, igen sok esetben a boldogtalanság. Úgy van. Mert némely emberek téves utón keresik s vélik a legjobban kecsegtető reményt a boldogságot feltalálni. Azt hiszik, hogy a boldogság csakis a gazdagságban, jóhirnévben, holmi csillogó pompában és a sok pénzben található fel. Hej, pedig csalódnak, de nagyon. Merő ábránd az ily hiszékenység, melyre ha reá fú a természetes megpróbáltatás szele, megrendül és semmivé lészen. Eloszlik a reménynek utolsó sugára is és a kétségbeesett gyönge porszem, az ember, tanácstalanul, csalódottan áll ég és föld között. Ilyen hiszékeny, csengő aranyakban levő boldogságot józanul gondolkodó, főleg vallásos ember el nem hihet, tehát nem is terjeszthet. És nem is hisz, nem is terjeszt soha sem. Azok pedig, kik ma is hisznek holmi kártyavető cigányasszony hazug meséjében, bizonnyal meginganak vallásos hitükben. Elhisznek a kártyavető cigányasszonynak minden szavát a jövendő boldogságukat előre tudni kívánók. A fiatal leányok. De nem ritkán az asszonyok is. (Az unalmas téli napokban sok háznál ráérnek az eféle mesterkedésekre is.) Kiknek aztán úgy hazudik a cigányasszony, amit akar. Mintha könyvből olvasná. Azaz másképen is. Ahogy megfizetnek érte. És hallgatják nagy figyelemmel, áhítattal & sok boldogságot hazudó mesét. Nem ritkán előre kikötik a jósnővel, hogy nekik sok boldogságot jövendöljön, olvasson a kártyából, mert ellenkező esetben nem adják neki azt a szép kendőt, ruhát vagy nagy darab szalonát stb. No már az ilyen dolog nem méltó a magyar nép józan felfogásához, gondolkozásához. Főleg nem méltó ma, mikor már a babonák kora elmúlt. Mikor a nép jólétéért, boldogitásaért számos buzgó férfiú munkálkodik s tekintélyes részt követel népmentés munkájából. Mikor a nép értelmének fejlesztésére olcsó s valóban a nép számára szerkesztett lapok terjesztik a hasznos ismereteket, a világosságot. Isten a jövendő titkát igen bölcsen elzárta előttünk. A helytelen utakon bolyongók rendesen a boldogság ellenkezőjére a boldogtalanságra találnak. S ebben, mint egy tükörben, meglátják a boldogság szelíd fényű képét mosolyogni feléjük. Ez a keserű csalódás. Méz helyett méreg. S a boldogság, melyért epekedve sóhajtoztak, most — száműzve tőlük, messze élteti tápláló melegével az Istenben rendületlenül bizó embereket. Még nem késő. Ha csalódtunk, boldogtalanok vagyunk, ne csüggedjünk. Van még életünk fáján feslő bimbó, melyből a boldogság virága kinyilhatik. Hármas orvosság van fájó sebünkre. Higyjünk Istenben. Reméljünk 0 benne. Szeressünk mindeneket, még ellenségeinket is. S igy amiért mindnyájan epedünk : a boldogságot nem járjuk hiába ; elérkezik. Úgy legyen! Két ország katonája. A berlini lapok megemlékeznek egy Maus Max nevű nancy-i fiatalemberről, akit az a tény tesz nevezetessé, hogy katonakötelezettsége egyaránt köti a német és a francia hadsereghez. A két országot szolgáló katona apai és anyai részről német származású, de Párisban született és szülei ott elfeledték az anyakönyvi hivatalban bejelenteni, hogy gyermekük hová való illetőségű, hogy milyen állampolgár. Ennek a mulasztásnak aztán a már ecsetelt érdekes, de nagyon kellemeseknek nem mondható következményei lettek. A fiú, mikor elérte a kötelező katonai szolgálat idejét, az egyik francia sorozási bizottságnál meg kellett jelennie. A sorozási bizottság a katonai szolgálatra egyelőre alkalmatlannak nyilvánította őt. Hamarosan rá beidézést kapott a német ujoncállitási osztálytól is. Most már bevált és beosztották a Saarbrückenben állomásozó nyolcadik rajnai gyalog ezredhez. Ahogy letelt a katonai szolgálat határideje és viszatért Nanicba, parancsot kapott, hogy haladéktalanul jelentkezzék a francia sorozóbizottságnál, ahol ezúttal bevették, még pedig póttartalékosnak. Ebben a minőségben részt is vett egy négyhetes hadgyakorlaton a touloni hatvankilences gyalogezreddel. Utóbb a német hadseregben is kellett hadgyakorlatoznia. A derék ember igy kénytelen örökösen ide-oda vándorolni a két hadsereg között és igen szeretné tudni, hogy hát tulajdonképpen német vagy francia alattvaló-e ?
