Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-10-01 / 39. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 bi vasárnap, mm Az élet és szerencse. Egy amerikai újság érdekes kísérletet rendezett annak megfigyelésére, hogy mennyire figyelnek, vesznek észre valamit az emberek. És hogyan fordítják, váltják fel azt aprópénzre a saját életük lendítésére. A megfigyelés igv történt: — Vadonat, uj, fényes ezüstdollárost szeggel egyik forgalmas utca asztfaltjára erősítettek s melléje állították egy munkatársukat, aki megfigyelte, hogy hányán veszik észre a napfényben messzire csillogó pénzdarabot. Kétszáztizennyolc ember sétált el a pénz mellett, anélkül, hogy észrevette volna s csak a kélszáztizenkilencedik piszkálta meg a cipője orrával. Az első ember egy munkás volt, aki lehorgasz- tott fejjel baktatott az utcán, de nem látta meg a pénzt. Azután egy ismert üzletember ment arra rendes napi sétájában a klubja felé tartva, de ő is. aki pedig állandóan, egész életében vadászott a dollárokra, nem vette észre ezt az egyet, amiért pedig csak le kellett volna hajolnia. Egy fiatal lány rálépett a pénzre, úgy, hogy annak csengése is hallatszott, de ugyanabban a pillanatban ép egy kirakat tükrébe nézett s nem hallotta a csengést. így tartott a játék hosszú ideig, mig végre egy derék, jelentéktelen külsejű polgár meglátta a pénzt, megrugta, aztán látva, hogy le van szögezve, sarkával felszabadította s nyugodtan zsebrevágta. Erre rögtön egy másik dollárossal pótolták az elvittet, de ez is ép oly soká maradt észrevétlenül. A statisztika szerint a nők mégis figyelmesebben tekingetnek szét az utcán, mint a férfiak, mert nagyon sokan közülük észrevették a dollárt. Egyik-másik le is hajolt érte, de látva, hogy a járdához van erősítve, gyorsan otthagyta és szégyenkezve sietett tovább. * + * Megtörtént-e, nem az itt leirt kísérlet, nem kutatom. Mert bizony Amerikában sok minden történik, a mi soha valójában nem történt meg. Hanem annyi bizonyns, hogy a leirt kis esetben tükört találunk. Amelyen pompásan vetíti vissza azt a röpkedő madarat, amit az emberi nyelv szerencsének nevez. Millión és millión mondják, vallják, hirdetik, hogy . . . — Minden — a szerencse! — Szerencse az élet. — Szerencséd van, mindened van. És millión és millión nem néznek bele abba a régi, régi közmondás tiszta mélységébe, hogy: — Mindenki saját szerencséjének kovácsa. Hogy az ember a szerencséjét magában hordozza. Hogy az, a mit szerencsének nevezzünk, sokszor tőlünk függ. A szerencse fejünk körül repked. Kezünk ügyébe kívánkozik. De nem hajiunk utána. Nem figyeljük, nem vesszük észre és nem ragadjuk üstökön őt. * * * Ebben a kis esetben is, az a napfényben messze •csillogó pénzdarab ... a szerencsét jelenti. És az mellette elmenők ábrázolják azokat a millió és millió jajgató, panaszkodó embereket . . . kik elhaladnak a szerencse mellett, dolgoznak egész életükben, de restek, lomhák derekukat meghajlítani — a saját szerencséjük után. Mester. Találós kérdések. Mig él, mindig fut, holta után pedig lop ? Lopótök. Mi a különbség Salamon és Rotschild között ? Az egyik a zsidók királya volt, a másik a királyok zsidója. Veszedelmes járvány — Biharban. Birharmegyének van egy községe, a Tisza István gróf birtokával határos —. Cséffa. Eddig minden közegészségügyi statisztika kiállításával valóságos csodaképpen emlegették, hogy ebben a faluban 1882 óta járvány még nem fordult elő. Most váratlanul a skárlát lépett fel, amely tömegesen pusztít nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek között is. Cséffának ma minden házában beteg fekszik, mindennap szól a harang s mindennap temetnek. Három hét óta ötvennyolc megbetegedés történt és csaknem ugyanannyian haltak meg. A főszolgabíró a községet zár alá helyezte s húsz pirosszallagos őr szállta meg a falut, vigyázva, hogy az emberek ne érintkezhessenek egymással. Az iskola, a kisdedóvó zárva van, mert csaknem minden gyermek betegen fekszik. A belügyminiszter az alispán felterjesztésére járványorvost, a főispán pedig körorvost rendelt ki a faluba. Előzőén Goldner Herman dr. nagyszalontai orvos kezelte a betegeket, a ki következőkép nyilatkozott: — Soha ennél veszedelmesebb járványt nem láttam. Huszonnyolc éves kortól lefelé, a kik nem estek át gyermekkorukban e betegségen, egymásután betegedtek meg. Nincs ház beteg nélkül s egymagám kezeltem ötven-hatvan beteget, de nagy segítségemre volt a hatóság is, a mely a legnagyobb eréllyel látott hozzá a veszedelem megfékezéséhez. Sajnos, sok a halott, különösen a felnőttek közül. A járvány a szomszédos Geszten és Mezőgyán- ban is föllépett. A mely szolga sok mesét tud, ritkán jó dolgos. Mit csinál a sváb? ha az esze meg nem jő? Tudniillik, még negyven éves korában sem .. . Erre a kérdésre csattanós feleletet kapott egy vicceiről, tréfáiról ismeretes és erre a képességére nagyon büszke vonatvezető-kondoktor. — Hány éves maga fetter ? kérdezi a jegy lyukasztásakor egy piros, jóképű svábtól. — Hát ha éppen tudni akarja, — 39 vagyok. — No hát igaz-e, hogy a svábnak 40 éves korában jön meg az esze. — ügy mondják ... — No és ha például magának a negyvenedik esztendőben se talál megjönni az esze ? — Hát, hát — felel ravasz mosollyal az sváb atyafi... elmegyek kondoktornak. A kondoktor jónak látta szótlanul tovább menni.
