Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-05-14 / 19. szám
8 MAGYAR FÖLDMIVELÖ ■ OLVASÓKÖR. B BOB A tiszaparti menyecske. Elbeszélés. — Irta: Bodnár Gáspár. — (Folytatás.) VII. A »tiszaparti menyecskéhez« címzett vendég- fogadóban már két év óta más idők járnak. Egy gömbölyű asszonyság parancsol ott, kácsaszerü hangját még a halászok is hallják a partokon. Sinkovics megöregedett, meggörnyedt, elcsendesedett, mint az olyan emberek szoktak, a kiket — penzióba küldenek. Ott ült rendesen egy szeglett asztalnál, meg- kormosodott pipájából táplálja elborult kedélyét. Rettenetes az, a milyen kalodába ő került. — Kellett ez neked Vendel. így jár az, a ki vénségére megbolondul. De hát hallgatott . . . Restellette baját, gondját az emberektől, de különösen Mármorsteintól. Mert ez a Mármorstein megmondotta, hogy a mint a Sinkovics leány kiteszi lábát abból a vendéglőből. az a menyecske ott lehet a cimtáblán, annak ugyan annyi varázsereje sem lesz, mint egy tuskónak. Mármorsteinnak most az egyszer igaza volt. A világ kereke megfordult, az üzlet nem megy, a készből kell élni. Ez az asszony meg olyan, mint a sárkány. Neki nem azt mondották! Ő nem ilyennek gondolta a Sinkovics vendéglőjét. Kurtakorcsmárosné bizony csak nem lesz. Innen lódulni kell. Tovább . . . fényesebb vendéglőbe. Éppen ez időtájban volt bérbeadandó a »Korona« szálló; a melynek mivoltáról olvasóm már tájékozást nyert. Nosza nem is kellett több. — Vedd ki, mert különben a faképnél hagylak. Sinkovics nem idegenkedett az eszmétől. Hiszen ő már arról a koronáról álmodott. Oh mily sokszor és mily szépeket. — Jól van, kivesszük! Hánika felkereste édes apját. Összetett kezekkel kérte, ne tegye, mert szerencsétlen lesz. Sinkovics meghökkent. Egy ideig tartotta magát. De mit tehetett ő? Mint a kigyó úgy körülfogta a felesége. Mennyi csípést, mennyi gúnyolódást kellett kiállania az öregnek, hét embernek is sok volt volna. — Mit. hát most, még most is az a leány fog itt dirigálni? He, mi? Nem volt eddig elég? Sinkovics hallgatott. Pedig tudta, hogy ez a dirigálás tette virágzóvá üzletét. Végre eldőlt a Korona kérdése. Sinkovics kibérelte. Mármorstein csak mosolygott, mikor a kibérlés napján Sinkovicscsal találkozott. De nem szólott semmit. A hallgató ellenség veszedelmesebb mint a fecsegő. ... A Korona szálló uj gazdájával egészen uj berendezést nyert. Fényes vendéglő. Méltó a város emelkedéséhez. A tiszaparti menyecskéhez címzett vendéglőt kiadták bérbe. Hadd üljön ott magának! Sinkovics alakja kiegyenesedett. Nagy pipáját penzióba tette, most már csak havanna szivar járta. A fővárosból hozatott főpincér és személyzet lepte el a termeket. Semmi sem hiányzott már az álomtól. Valóvá lett . . . beteljesedett . . . És látszólag ment is á dolog. Hiszen szokták mondani, minden uj seprű jól seper. Csak Hánikáék aggódtak. Ők szerényen éltek. Férje szépen keresett. De azért a csendesség, visz- szavonultság boldogította őket. Hánika nem egyszer töltötte álmatlanul az éjszakát... A templomban is látták őt. Ki sirt szemekkel imádkozott. Senki sem sejtette, mi bántja azt az asszonyt, a kinek olyan boldog családi élete van. Az okos nőnek szivébe sejtelem költözött. Félt, hogy apja tönkre megy. Hiszen nem olyan embernek való üzlet az. Egész életében át szerzett vagyonát teszi kockára. A mint gondolta úgy történt. A »Korona« szálló csakhamar — csődöt mondott. Mikor a veszedelem fogait kezdé mutogatni a gömbölyű asszonyság . . . már mint Sinkovicsné, jól összeszedelőzködött. Aztán ott hagyta Vendelt — a faképnél. Ilyen szamár emberrel nem él ő egy fedél alatt. Nem volt más tenni való. mint a még megmaradt romokat megmenteni. Sinkovics úgy járt a városban, mint az őrült. Tehetetlen volt, mint a minők az ilyen szerencsétlen emberek szoktak lenni. Annál inkább résen volt Hánika, illetőleg férje. A hitelezőkkel kiegyeztek, Mármorstein segitette ki őket a hirtelen zavarból. Végre nagy bajjal lebonyolították az ügyeket. * * * A család újra a régi kis vendéglőben lakik. Ismét kiteszik a címert. Sokan nézik és gyönyörködnek a menyecskében, és most is úgy el-el- kiáltja magát egyik másik. — Ni a tiszaparti menyecske! A menyecske pedig hallja . .. hallja. De nem mosolyog rajta. És a Tisza vize is folyik csendesen ... Évek, sőt évtizedek múltak . . . Jó Sinkovics réges-régen a temetőben pihen. Hánikát gyermekek veszik körül. És ha valaki arra megy, s látja a cimtáblát most is csak mondja- mondogatja: — Még mindig menyecske ... a tiszaparti szép menyecske. (Vége.) Az örökség. Egy ur nyitott be a vendéglőbe és ebédet rendelt. Rostélyost kapott. A rostélyos alaposan kemény volt. Az ur ekkor az asztalához kérette a vendéglőst és megkérdezte tőle: — Régen van-e tulajdonában ez a vendéglő“? — Elég régen. És kitől vette ? — Az apámtól örököltem én itt mindent. — Igen “? ügy látszik, ez a rostélyos is az örökségéhez tartozott. s— S7
