Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)
1911-05-14 / 19. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 3 ■ ■ VASÁRNAP. IB SB Ha tu Az orgona-virág. Irta: Bodnár Gáspár. A város végén, közvetlen közelében, a buja, gyümölcsfákban gazdag lankákhoz, — áll egy kicsike ház. A kicsike kis házat nagy udvar köríti. És ez a nagy udvar telesden-tele van orgonafákkal és bokrokkal. Mikor igy tavasszal eljő az orgona-nyitásnak ideje, tündér-kertté varázsolódik ez az igénytelen, valami. A régi, kopott kis ház mintha lilaszinü levegőben állana. Mintha tündér kezek szőnének kö- rölte-mögötte füzéreket. Egy-egy orgona fa úgy áll ott, mint a lila selyembe öltözött menyasszony. A másik sötét, haragos színével, a harmadik fehér virágaival csak a kép gyönyörűséges változásait emeli. És e közt az orgonaerdő közt, virágos menyasz- szonyok közt sétál egy ősz ember. Magas termete, hóval takart feje, fehér márványszoborhoz hasonló arca szinte meglepi a szemlélőt. Egykor, nem is olyan régen gazdag ember. Most itt lakik. Csak ez az egyetlen kis tündér sziget maradt meg számára, fonnyadó csendes öregségére Egykor, nem is oly régen, a maga kezeivel ültetgelte ezeket az orgona-bokrokat. Kedvenc virága — az orgona. Talán a sejtelem vitte rá, hogy ezeket a bokrokat ültesse. Hogy ezt a kis város régi házát dédelgesse. Mert ime, öregségében ez maradt egyetlen birtoknak. Egyetlen otthonnak, vigasztalásnak. És még ez se biztos! Ezt is elárverezhetik. A jótállás tette tönkre. Ki tudja, mikor jönnek ismét és újra a bankok: — Kezes — fizess! És akkor! Ezt a kis szigetet is elönti, elsepri az ár. Mit csinál? Hova húzódik majd. Mikor ez a gondolat vad viharként belekapott a leikébe, a szive közepébe . . . megrezzent szemében a könny. És mintha az orgonavirágok is látnák az aggastyán fájdalmát ... ők is megrezzenek. » * s Ott sétál most is a tisztes öreg az orgona virágok közt. A lankáról belép a virágos udvarra egy asszony. Tejet hord. Minden reggel elhozza. És nézi ... a pompásan kifeslett orgonavirágot. Szinte beleszédül illatába. — Nagyságos ur, hadd szedjek egy marokra való orgonavirágot. — A jó Isten szerelmére! Hát mit gondol ? Magam se nyúlok hozzá. Az emberek nem is tudnak mást, mint virágot tépni. Hogy nyúlna hozzá! Hogy fosztaná meg az én fácskáimait ékességüktől. Hadd viruljanak el. Legalább őket ne bántsák az emberek. A kegyetlen, a rossz emberek. Az asszony keserűen mosolygott. — No ilyet se hallottam még, mormogott elég- ületlenül. Ennyi tenger virágból sajnál egy marokra vrlót. Inkább hervadjon, pusztuljon, mint a szegény embernek jusson. És kimenőben a tejes asszony másat is gondolt. Gondolt és mondott. — Vén fösvény! — A zsugori. A szegény emberek irigye. Csoda, hogy az illatát el nem rondítja. Miért? — mert azt is sajnálja. — Megállj! Már készül a dob. Nem sokáig sétálsz itt . . . És még egyszer visszanézett az asszony. És jót, nagyot, kitágult tüdővel szívta magába az orgonavirág illatát. Legalább az illatát. Hadd pukkadjon — a vén zsugori . .. * * * És úgy történt, a mint a tejes asszony megjósolta. A dob elkészült. Jöttek a bankok. De a kezes fizetni nem tudott. Hiszen az orgonafák nem jövedelmeznek. Azok csak olyan emberek számára virulnak, a kik érdek nélkül tudnak még szeretni. A kis tündér sziget, az orgonafák ligetét — elárverezték. Megvette a szegény, a panaszkodó a földéhes tejes asszony, illetőleg házas pár. A ki eddig csősz volt. Mások lankájának, gyümölcsfáinak őrzője. A szegény, tehetetlen — tejes asszony. A tisztes aggastyán omló könnyek közt költözködött ki. Átölelte az ő kedves fáinak mindegyikét. Nem maradt egyetlen egy sem búcsúszó nélkül. Csak akkor némult el az agg ajka . . . mikor utolsó tekintetét rávetette a tündérszigetre. És bement a város szegényházába. És ott álmodott az ő kedves fáiról. Ott sírta el egykori boldogságának és a rossz emberek szívtelenségének édes, majd keserű emlékeit. * * * Az orgonavirágzás ideje ismét elérkezett. A kis tündérsziget, ott a város végén, újra lilaszinü pompába öltözködött. Az aggastyán helyett gyermekek játszadoznak a füvei benőtt utakon. Tehén bőgése hallszik. Nyelves asszony kelepel, akár a gólya. Harmatos reggelen a szegény háznak szolgája jelenik meg az orgonavirágos udvaron. — A nagyságos ur kéreti, adjon egy kevés . orgonavirágot az ő egykori kedves fájáról. — Hozott pénzt? — Pénzt . . . pénzt! Hiszen asszonyom, attól az ősz embertől a barátai, a szegényei . .. mindent elszedtek. Még az utolsó garasát is. — Hát én pedig pénz nélkül nem adok. Pénz beszél ma ! és semmi más. — De az emlékeztére. Egy sir szélén álló, csalódott, kifosztott emberére . . . — Emlék, csalódás. Abból nem lörleszthetek. Nekem minden garast a fogamhoz kell verni. Egy szalmaszálat nem adok pénz nélkül . . . A szegény-ház szolgájának megesik a szive. Könny rezeg szemében. Kiveszi kopottas tárcáját és pénzt nyújt át — a szegény, a tehetetlen, az önzetlen csősz, tejes asszonynak. És az asszony leszed nehány orgona-fürtöt, mintha csak valami tündér leánynak hajából vágná a hajszálat. És odanyujtja a szolgának. ... A szegények házában meg az aggastyán ráborul az orgonavirágra. És csókjaival halmozza el. — Ez az egyetlen emlék, a mi még számomra jutott a csalódások világában. De a szolga nem árulta el, hogy ez is — más pénzén. _________
