Magyar Földmivelö, 1911 (14. évfolyam, 1-43. szám)

1911-04-09 / 14. szám

MAGYAR FÖLDMIVELÖ

3

Kormos uram, már mint a régi Passziós Péter nem maradhatott otthon. Pedig előre hiresztelte,' hogy el se megy a templomba. Nem kiváncsi az uj Passziós Péterre. De hogy nem, de hogy nem volt kiváncsi. ’Iszen tehát 5 várta a legjobban a Virágvasárnapot. A mint hogy úgy is volt. Mikoron már gondolta, hogy az emberek mind eljutottak a templomba . . . ő is szedte-vedte magát és — elossant hazulról. Mint a bujdosó, úgy került a templom hagy ajtaja elé.

De már itt a falu ifjúsága várt reá. Egészen a nagy ajtó körül állott a fiatalság. Úgy, hogy az ajtót szinte elzárta. Oda többé senki sem mehetett be. Oda nyomta tömegével-erejével a nagy ajtót.

Korom uram, már mint a régi Passziós Péter büszkén csapja kezét az ajtó kilincsre. Nyitni akarja. De az ajtó meg se moccan. Nem nyílt az jó uram. Meges próbálja. Hiába. Az ajtó nem moccan. Ha engedett is egy parányit, háromszor jobban vissza- lökődött.

Korom uram visszatántorodott. Sőt . . . megesküdött volna reá, hogy tisztán hallotta belülről a hangot, a beszédet.

— Vissza! Krisztus tagadó.

— Nincs helyed a szentegyházban.

— Megtagadtad a Krisztust. Ő sem akar téged ismerni, Krisztus tagadó.

Kormos uram összerázkódott. Majd kiegyenesedett. Dacosan. De még milyen dacosan.

Aztán, mint a haragos bika, úgy tért vissza. Lépése súlyos volt, mint a vasbuzogánynak az ütése. A szeme villogott, mint a villám az éjszakába.

És nem szólt semmit. Csak fújt. Csak járt otthon. A mi kezébe került, azt majd hogy nem összemorzsolta.

Mikor haza jött Riza a templomból, még akkor se beszélt. Mintha megnémult volna. Még nagypéntek előtt. Akkorátusan, mint kántor uram. Mikor Péter apostolnak invitálta.

Riza, szegény jó Riza csak ámult, bámult. Nem tudta mire vélje a dolgot. Azt sem sejtette, hogy apja-ura a templom kapujánál volt. Hogy mi történt vele, azt meg éppen nem álmodta.

Hát kérlelte, dédelgette, simogatta Korom uramat. Az édes apját. Az meg kiszajkasztotta magát a leánynak liliom-öleléséből. Olyan kegyetlen-kegyetlenül, hogy a leány sirva fakadt.

— No, hát az uj Passziós Péter annyira meghatott, mondotta gúnyosan az apja , hogy riva fakadsz. Gyönyörűen énekelhetett . . .

— Bizony szépen, szólott a leány vissza, most már dacosan. És kezét, azokat a hófehér kezeket a csípejére eresztette.

— Szépen. Tudom, hogy neked minden szép, — vágta a szót Korom, — mit az uj Passziós Péter csinál. Régen látom, figyelem, hogy jóba vagytok. Taníthatlak, drága kisasszony.

— Én nem vagyok kisasszony. Nem is lehetek kisasszony. Nem is akarok kisasszony lenni, édes apám. Ezt tudja meg. Virágvasárnapján tudja meg.

Kormos uram elhallgatott. Félt ettől a szótól: Virágvasárnap. Félt, hogy a lánya mindent tud. Tehát még a beszédet is hallotta, a mi a templomból kihallatszott.

— Vissza — Krisztus-tagadó.

— Nincs helyed a szentegyházban! És a többi. Hát szépen kiment Korom uram az udvarra.

Tett-vett ott. Lim-lomolt. De csak mindig a fülébe hangzott . . .

— Vissza Krisztus-tagadó.

— Nincs helyed a szentegyházba.

Nem jó lesz az igy, tusakodott Korom uram. Ki kell békülni a Krisztussal. Előbb talán Szent Péterrel. Az majd segít. ’Iszen ő is Krisztus-tagadó volt. És ő is megtért. Sőt legkedvesebb tanítvány lőtt. Krisztus helyetese. Hát ki kell békiteni. Először jó Szent Pétert.

Vége a londoni ködnek. Ha egy mostanában

kiadott statisztika eredményeit igazolja ajövö, úgy London belátható időn belül megszűnik ködvárosnak lenni. Ismeretes, hogy télen napirenden van Londonban a kőd, a mely néha annyira sürü, hogy nappal is mesterséges világításhoz kell folyamodni. A megfigyelések azt bizonyítják, hogy a ködnapok száma egyre kevesbedik. Ha a legutóbbi huszonhét évet három kilenc évi periódusra osztjuk, úgy ezt az eredményt kaptuk: 1883—1892-ig minden tél 29 ködnapot hozott, 1893—1901-ig e szám már évi 27 ködnapra sülyedt és az utolsó kilenc év alatt már csak tiz volt évenként a ködnapok száma. Ezt a feltűnő változást az okok egész seregének közreműködésére vezetik vissza. A kövezett és aszfaltozott úttestek egyre nagyobb száma gyorsabban vezeti a kanálisokba a vizet s igy hozzájárul ahhoz, hogy a levegő ne legyen nedves. Ugyanezt a hatást okozza a fűlött és a világított lakás is. A greenwichi csillagvizsgáló azt jelezte, hogy e télen a szélesőrsség igen megnagyobbodott és természetesen ez is nagy mértékben akadályozta a köd képződését.

A huszár hőmérője.

Egy ezredorvos beszélte el ezt a történetet valakinek, az illető azon kijelentésére, hogy negyven fokos lázt már aligha állna ki.

— Ne tessék félni. Van esel, amikor negyvenkét fokos láza van valakinek és mégis csupa egészség. A napokban beteget jelentett egy huszár. Meghűlt a gyakorlatozás közben s holmi kicsi influenzája volt. Maródinak találtatott s bekerült a kórházba. Szívesen bandukolt be, mert ilyen lucskos időben nem valami kényelmes mesterség a lótisztitás, azután az ispitályban a koszt is finomabb. Ott volt vagy két-három napig. Amikor rendes vizitemet tartom, megnézem a huszárt. Az első pillanatra látom, hogy kutyabaja. Megtapogatom kezét, fejét, megnézem a pulzusát : minden rendes.

— Na, maga már meggyógyult — mondom a huszárnak.

— Dehogy, ezredes ur. Én még mindig fájdalmakat

érzek.

A szeme közé néztem a huszárnak: semmi kétség, csak még egy pár napig idebenn akarja lopni a napot. Hogy a lelkiismeretcm mégis megnyugtassam, gondoltam, megnézem : nincs-e láza ‘í A hóna alá tettem a hőmérőt s ráparancsoltam, hogy tartsa ott, míg a többi beteget meg- vizitálom. Körüljártam a többi ágyat s néhány perc múlva visszatérek a huszárhoz. Kiveszem a hónaljából a hőmérőt. Majd elájultam : a huszárnak negyvenkét fokos láza volt.

— Hát ilyet még nem tapasztaltam soha! Negyvenkét foknál már nem szoktak olyan sunyin nézni az emberek, ahogy ez a fickó tette. Újra össze-vissza tapogattam és megint csak konstatáltam, hogy a fiú makkegészséges

Most azután rárivalltam, hogy mit csinált azzal a hőmérővel ?

— Felakasztalak, ha meg nem mondod !

A huszár erre megijedt.

— Ezredorvos urnák alássan jelentem, itt van az ágyam mellett a kályha s amig a többi beteget tetszett nézegetni, a hőmérőt odatartottam a tüzes kályhához. Gondoltam : hadd szaladjon !