Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-03-27 / 12. szám
4 MAGYAK EÖLDMIVELŐ — Aki nUlunk evett szentelt pászkát. Nálunk ebédelt egy husvéten, kérdezte diadalmasan Náncsi mama. — Igen, igen »ami urfink« akivel én is itt koccintottam. Ennél az asztalnál la. Ennek Előtte harminc évekkel. — Aki nekünk oly hamar megküldötte a cipő árát. — Igen, igen, az, ami urfink. Gömbölyű uram ott állott a szoba közepén, mint egy győzelmes hadvezér. Vagy talán a másik pillanatban már olyan volt, mint egy ősz patriarcha. Aki megérte jóslatának teljesülését. Mint az agg Simeon. Aki karjára vevén a kisdedet igy szólott: — Most bocsásd el Uram a te szolgádat. De ő még nem mondotta. Nem is mondhatta. Mert nem tudott mondani szóval mondhatót. Ott állott a három öreg egymás mellett. Szemükben örömköny, szivükben végtelen boldogság ringott. Mintha csak az ő házukat érte volna a nagy szerencse A kimondhatlan boldogság. Amit csak oly kevés szülő ér el ebben a siralom völgyében. Ők úgy érezték, hogy elérték. Ilyenek az egyszerű emberek. Az igaz magyar lelkek. A keresetlen, őszinte szivek. Siri csend volt a szobában. Nem merte egyikük se’ felvenni a beszéd fonalát. Még csak érinteni se. Pedig az orsó kezükben volt. Végre Náncsi szólalt meg: — Vájjon emlékszik-e, még reánk? — Ki tudja, suttogta a tanító ur. — Emlékszik ? Már hogy ne emlékeznék, dör- mögte Gömbölyű Dániel. Én tudom, hogy emlékszik. Akkor keresd fel! — Az Istenért, mi jut eszedbe! A püspököt. Én, Gömbölyű Dániel. Igaz, hogy megvékonyodtam, testben és vagyonban. De azér’. És rántott egyet a lajbiján Dániel ur. — Még mást is mondok, mosolygott, tökélet- lenkedett az öreg tanító ur. — Nyomban felszentelték. Aztán már székhelyén is van. Letiltott minden parádét. Úgy lepte meg székvárosát, hogy egyszerre csak arra ébredt a püspöki város. — Itt van ! Megérkezett! — Jól tette, bólintott nagy. ősz fejével Gömbölyű. — De mégis, püspök ő, nagy ember... jegyezte meg Náncsi mama. — Még többet is tudok, srófolta a jó lelkek kíváncsiságát a tanító ur. — Mit tudsz még ? — No igazán, harapó fogóval kell kiszedegetni a tanitó urból a jó híreket. — Hát azt is tudom, hogy husvét másodnapján itt nálunk, ami városunkban fog az uj püspök bérmálni ... — Nálunk, meresztette nagy, politikus szemeit Gömbölyű Dániel. — Ami urfink, sóhajtott összeszorult majd hirtelen kitágult tüdővel — Náncsi mama. — Asszony, elő a fekete ruhám! — Ember! Nekem is ruhát. Pedig már azt hittem, nem kell nekem ez életben — több ruha. Gömbölyű uram pedig oly hatalmas füst karikákat eregetett hűséges pipájából, hogy a gyárké- mény csak kölyök számba megy mellette. Azt se’ vette észre, hogy magára hagyták a szobában. Mert szörnyű gondolat motoszkált a fejében. A fejében, éppen az agya közepében. — Hogy hát már az ő élete napja úgy is lemenőben. De még érzi, hogy boldoggá tenné valami. A mestersége. Amilyen boldoggá tette az első remeke. Mikor még fiatal volt. Az élet pálya kezdetén. A mikor az első szép cipőt csinálta... remekbe. Most is tudna ő még remekbe dolgozni. Oh, ha a mi urfink megengedné, hogy csak még egy cipőt csinálhatna. Neki. Ami urfinknak. A püspöknek. Ha ismerné a mértéket. Ha megkaphatná. Persze, hogy Pesten készülnek a püspök cipői. Hogy is gondol ő erre! Látszik, hogy gyermekké lett. Igen... gyermekké. Hanem estenden már Náncsi mamával is közölte, ami nappal az agyába szaladt. Agyába, az agyának közepébe. Náncsi mamának szörnyen tetszett — a gondolat. Nem szamár ember az a Danyija. De ő se’. Megmutatja, hogy nem lehetetlen. Meg lesz. * * * És elérkezett... a ma. Husvét ünnepe volt. A város ünnepi díszbe öltözködik. A püspököt várják. Haza. A mi fiunk jön. A szülőföldre. Nagy, gyönyörűségesen szép nap ez. Az öregek még jól emlékszenek az árva kis fiúra. Szemükben könnyel, szivükben édes emlékezettel beszélik az ifjúságnak. Milyen szegény volt. Hogy tanult. Hogy törte magát. Hogy öklelődzött a nehéz élettel. íme, a jó Isten felemeli a megalázottakat. Naggyá teszi a kicsit és kicsinyé — a nagyot. A püspök bevonul. Oh, mit is érezhetett az a szív e pillanatban. Mikor abba a templomba lépett, ahol keresztelték. Ahol először vette magához az Ur testét. Ahol gyermek imádságát elrebegte. Ahol, mint kis miniszter az oltár szolgája volt. Oh, ugyan mit érezhetett... Ki tudja azt elmondani? Ki tudná azt leírni? A jó Isten láthatja, tudhatja azt. A bérmálás megtörtént. A város hódolt »a mi fiunkénak. Csak Gömbölyű Dániel uram nem látható. A templomban is félre vonult. Egy szegletben sirt. És remegett örömében, mikor az urfit megpillantotta. Náncsi mama szörnyű haragra lobbant. — Hát te egyháztanácsos vagy? — Ember vagy ? — Mi vagy te? — Hadd el asszony, nem értesz te ahho’. — Én nem értek. Én, a ki nélkül egész életedben mozdulni se’ tudtál. — Most ma van! Érted ? Ma van. Más idők! Más emberek! Nem illik. Nem szabad még mutatnom se magam. ...Az utcák nyílt során meg nagy néptömeg kiséri a püspök disz hintóját. És ez a diszhintó hol áll meg? A Gömbölyű Dániel cipész mester egyszerű, alacsony házánál.
