Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)

1910-10-23 / 42-43. szám

MAGYAR FÖLDMIYELÓ

magát Bodrogi Tóbiás uram leikébe. Adta. hogy voltaképpen ő teremtett itt rendet. 0 akarta, hogy ha az egész Magyarországon is sztrájkolnak, itt — a Bodrogi Tóbiás uram földjein csend és békesség leend. Ő akarja. Persze erre a dicsekvésre a munkások mosolyogtak legizesebben.

Hanem hát Bodrogi Tóbiás hitt. Miér’ mer azért, hogy hát sejtelmesen ellenszenves volt előtte Laci. Még a nevét se’ igen szerette hallani. Mit is tudna az a zsellér kölyök csinálni? Evvel a néppel. Amely lenézi és kicsinyli.

A pesti ur, Hollósi Adolf — benyalos is lett a Bodrogi kúrián. A paraszt nábobot le vette lábáról.

Az asszonynak, már mint a nagyasszonynak nem is tetszett ez a cifra-komédia. Mer’ az e’ Valóságos cifrakomédia.

Prokupec meg úgy kinézte a pesti urat, hogy Esztikének kellett közbe lépnie, mert patvar keletkeznék.

Mikor ugyanis Prokupecnek az Ádámcsutkája mozogni kezdett, és pedig sebesen, akár a vetélő: akkor már Eszti kezébe vette az öreg Prokupec érdes kezét és úgy súgta neki:

— Nem igy kell a héját elűzni, Prokupec bácsi. Mer a héja ismeri ám azokat, a kik csak kiabálni és riasztani szoktak. Tudja, hogy itt nincs ölő fegyver. Csak lárma. És akkor mindig vissza- vissza jő.

Prokupecz bácsinak meg erre a szóbeszédre nem csak mozogni, de ringatózni kezd az Ádámcsutkája. Szemei a róka ravasságával beszélnek, tapogatóznak:

— Esztikém ... csak nem ejtette meg szivedet az a’ — héja.

Eszti meg boldogan mosolyogott. És úgy eltalálta, hogy mit kelljen Prokupec bácsinak felelni...

— Az a hozomány-vadász nem eszik a mi vagyonúnkból.

— Majd beszélek az apáddal is. Tóbiás urammal. Megmondom neki, ha bele halok is. Megmondom ..

...Az aratás meg folyik. Oh ha látnátok ezt a gyönyörűséges képet. Az aratás képét. Ott találjátok Esztit is. Ott dogozik az ararató nép közt. De meg hogy dolgozik.

Hadd lássa mindenki ezen a világon, hogy azok a szép kis kezek dolgozni szoktak ám. Könnyű ujjasát felgyüri gömbölyű szép karján egész a vállig, amelyen hosszú, fekete hajának fürtéi kígyóznak. Gyönyörű hamvas arca pírban ég. Szemeiben egy egész kis különvilág reménye, tisztasága mosolyog.

Rövid perkai szoknyában van. Fején a kendő hátrakötve. Lábán kurtaszáru kis csizma.

Most is arat. Ki látott valaha ilyen igazi magyar leányt? Majd marokszedő leánnyá lesz. De milyen leánnyá. Friss, ez az Eszti, mint a hajnalban nyitott virág.

A munkás leányok is más szemmel nézik már Esztit. Valósággal meghódította őket. A parasztnábob gazdag leánya ime velük dolgozik. Ott hagyta a várost, az úri leányokat. Paraszti akar lenni és maradni. Nagy mérhetlen hatása van az ilyen léleknek a tömegre. Mondogatják is.

— Szép virág ez az Eszti. Azt már csak meg kell vallani.

— És ha büszke is, az ő büszke» raszti A mi büszkeségünk. És ezen* hangzik az arató dal. Eszti ke' mindenki. A nábob leány '

észre, hog egymagába d'

Hang galamb'’

A ke ben n a munka.

Esztit bámuijciK.

Laci is megme

most ütköző bajszát. o am u is. Nagyobb rendet egyik munkás sem vág, mint ő. Most áll, mint egy élő szobor, melynek teste merő élet Egész bronz. Erő. Arca esupa fiatalság és életkedv.

Gyönyörű típusa ez a fiatal ember annak a pompás paraszti fajnak, amilyen fajt a jó Isten egyszer teremtett És csak egy földre, a magyar földre teremtett. És jókedvében teremtett.

Az emberi kifejező képesség nem bírja meg annak leírását, mit érzett ebben a pillanatban Laci.

Szereti rajongásig szereti — ezt a leányt. Szerették, rajongásig szerették egymást. Ezt már a történtek, a mondottak után talán magyarázni sem kell.

De milyen szeretettel!

Avval a mélységes, tiszta gyermekkori rajongással, amely még nem ismer érzéki vágyakat. Salakos indulatokat. Olyan érzéssel járták a fiatalság virágos útjait, amely érzés — fájdalom — ma már csak a természet gyermekeinek érintetlen lelkében maradnak érintetlenül. A modern gyermek lelkét már korán perzseli a kultúra, a környezet — forró lehellete.

...Eszter dala egyszer csak félbeszakad. Észrevette, hogy mindenki hallgat. Arcát a felszökő heves vérhullám még tüzesebbre festi. Szemében szermér- metes tűz gyűl fel.

— Hát miért nem énekeltek? Ez nem járja...

Laci e pillanatban oda lép a leány elé és

gyönyörű nefelejts csokort nyújt neki:

— A mi kedves csalogányunknak — szólt kissé elfogódva. Majdnem gyermekes félelemmel.

Esztinek arca egyszerre kedves szelíddé változik. Szemében okos mosollyal inti le a fiatal embert..

Mintha némán is azt mondotta volna:

— Tiéd ez a virág. Mindenki tudja. Te adod. Vigyázz! Az óra még távol van.

Laci megértette a néma beszédet. Boldog szégyenkezéssel vonul vissza.

Aztán folyik a munka ismét. És tracscsolnak, suttognak a leányok. Mert volt már mindegvikőjük- nek valami nesze.

— A jó Isten is egymásnak teremtette.

— Kegyetlenül szeretik egymást — suttogta Esztinek egyik volt, de csak volt ellensége. Egv vén leány. A falu szája.

— Mit mond a nábob?

— Hallani se’ akar talán róla.

— Még nem is pedzi, szól egy kévekötő.

— Pesti ur kell neki.

— Úgy is benyalós már az a pesti ur.

... Laci pedig titkon figyeli a leányt az ő gyönyörűséges munkájában. És ime észreveszi, hogy Esztinek a haja már be van fonva. így is, befonva,