Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-10-23 / 42-43. szám
MAGYAR FÖLDM1VEL0 16 oly dús, hogy a városi dámák bizonyosan kételkednének, vájjon igazán övé-e. Pedig még a sárga irigységnek is meg kellett győződnie, hogy bizony jogy hát az ő tulajdon-tulajdona. a fiatal ember ott lát a dús hp atban egy ^efelejtset. ~ szive. Min*ho ~ pilllanatra visszatett.. _ —-tv. .borvirággal fogadta a kis libapásztort. Mikor a csókafészekben kereste a Cocót. Mikor az ő kalapja mellé is nefelejtset tűztek azok az apró kezek. Forró sóhajtás szakad ki leikéből. Az ő szép, természetes lelkének egy-egy darabja. És mikor éstenden hazatérőben voltak ... Egyszer mint valami láthatatlan tündér férkőzött Lacihoz. És nemes mellére egy szép kis virág csokrot tűzött... Laci boldogan mosolygott. Mosolygásában édes csudálkozás volt. VIII. Az aratást befejezték. Az Isten áldása bőséges volt. Amilyent régen nem hullatott a gondviselés. Nem csuda, ha a parasztnábob nagy arató ünneppel óhajtja a bőséges munkát megpecsételni... ... Már útba van az aratók nagy csapatja. Micsoda csudás csapat ez. Mi’csa tarka-kép. Mi’csa óriási virágcsokor. Azt csak látni kellene. A nagy, kitartó munka, ez izzó napok egy cseppet’ se’ fárasztották ki a fiatalságot. Daluk most is olyan élénk, olyan hullámzatos. mint mikor a kezdetek kezdetén voltak. Arcuk csupa életkedv, járásuk lenge. Éle. tréfa, vidámság hinti be diadal utjokat. Laci — a vezér. A kiválasztott — szószóló. Sugár Terka tartja kezében és emeli magasra a gondosan kiválogatott aranykalászokból font buzakoszorut. De milyen koszorút. Ott hullámzik az aratók serege a parasztnábob udvarán. A kúria nagy, hatalmas kiugrója előtt. A nábob díszbe csapta magát. A nagyasszony egyszerű, ünnepi feketébe öltözött. A pesti ur is ott lábatlankodik. A nélkülözhetlen emberek fontoskodó ábrázatával. Eszti gyönyörűséges paraszti ruhában lép ki szobájából. Nézzetek reá, városi úri dámák! Ti a divatnak bábjai. Rabszolgái. Ilyen magyar leányt még nem láttatok! Soha, egyetlen egyszer sem láttatok. És győződjetek meg, hogy nem kell a valódi szépségnek se’ divat. Se festék. Se cafrang. Mint nem kell a mezőn viruló virágnak más szépség, mint a’ mit a természet kezétől kapott. Eszti úgy virult, mint egy szép májusi virág. Micsoda termet! Összhangzatos minden izében. Pompás gömbölyű karjai minden valószínűség szerint arányban arcának kifejezésével. Amint szobájából kilépett és a tömeg felé tart a leánv ... a pesti ur megragadja kezeit. — A nábob leányának itt kell maradni — köztünk Mi vagyunk a kúria — urai. Eszter gúnyos, ölő mosollyal méri végig a pesti gavallért... Aztán hirtelen, szeme szép ragyogásával, majd lobogó tüzével veti oda ... — A paraszti lánynak az övéi közt van helye. A nábob felszisszen. A pesti ur odahajlik Bodrogi Tóbiás uramhoz és indignálódva súgja. — No lássa bátyám. Mindenképpen parasztinak erőlteti magát. Pedig az úri elegánciát, a neveldei finomságot le nem tagadhatja. A nábob helyeslőleg bólintott. És a nagyasz- szonynak morgott oda valamit. Amire a nagyasszony csendesen súgta ... — Egészen az anyja jánya. Most előáll Laci és a következő szép rigmust szavalja el: Istenünknek jóvoltából elvégzőnk az aratást, A mit adott letakartuk ez esztendei áldást; lm e koszorú belőle, fáradságunk gyümölcse, Hálás szívvel adjuk által munkaadónk kezébe. E koszorút munka közben durva kezünk kötötte, Oh de azért tiszta ez és nincs szúró tövis benne ___ Sz ép tiszta ez, ilyen legyen a mi gazdánk urunk élete, Ne vegyüljön soha közé mostoha sors tövise. Sőt jólétben, boldogságban érjen még sok aratást, Munkát adván boldogítsa ezt a sok szegény munkást. Fogadd e koszorút, melyet arany kalászból fontunk, Elvégezve nagy munkánkat ime elődbe hordtunk. Kívánjuk, hogy a hány kalász díszíti e koszorút, Annyi áldás szálljon reád, s életed ne lásson borút! Mi kérjük jó Istenünket, hogy tartson meg tégedet, Kedves nőd és gyermeked fűszerezzék életed ! Szép gömbölyű rigmus volt ez. Természetes, ömlő beszéd. A hatalmas, érces hang hullámzott, mint a harang szava. És messzire szállott, mint az orgona bugása. Esztinek, mikor ez a rigmus elsőszavai elhangzottak : lélegzete is elállóit. Mintha remegett volna. Mintha félelem járta volna át idegeit, hogy Laci megakad. De aztán. A diadalnak fénye rezgett szép szemeiben. Öröm, büszkeség töltötte el lelkét. Hát még mikor a tömeg lelkesedésben tört ki. Csakhogy nem tombolt. Táncolt. Csaknem a Laci leikébe öntötte lelkét. A szép rigmus már már felelet nélkül marad. A nábob dermesztőén, fagyosan marad. A szivét jégkéreg vonja be. A pesti ur elfogta a kínos csendet. Aztán motyogott valamit. A munkások csak annyit hallottak, hogy örül az a pesti ur, mert ebben a nagy örömben, békés egyetértésben neki is van része. — Olló, hallszik a kévekötő szava'? — A nyálas, suttogják a leányok. — Még dicsekszik. ’Iszen ő éppen mást akart. — Hallgassatok, szólott erélyesen Prokupec. És Ádámcsutkája szörnyen mozogni kezdett. Haragudott. Majd kitudódik rövidesen, miért fordította meg a köpenyegét — a pesti ur. És elhallgattak. Eszti tekintete meg találkozik a Laciéval. Két három libácskás fejbólintással üdvözli. Aztán mikor egy váratlan pillanatban egymás mellett haladnak el, észbontó kedvességgel súgja oda Lacinak. — Viseljük el, Laci, ami reánk szakad. * # *---->1 y^ yj (Folytatjuk.)
