Magyar Földmivelö, 1910 (13. évfolyam, 1-43. szám)
1910-04-17 / 15. szám
4 MAGYAR FÖLDMIYELŐ feleségének testét megtöri — a lelke. Hányszor kérte, kérlelte. — Édes lelkem, ne erőltesd úgy meg magad. Hát hiszen nem neked való ez a rettenetesen erős küzdelem. Elég jó módban vagyunk, megáldott a jó Isten mindennel, két kezével, szeretni való két gyermekkel. Hát csendesülj. Az asszony ilyenkor olyan édes-kedvesen mosolygott. Tömött szőke hajú fejét felemelte és búzavirág kék szemében annyi önbizalom derengett... Szép volt ez az asszony. Olyan szép volt, olyan elragadó vadvirág, földi tünemény egy kis boldog megelégedett szigeten... ezen a tűzhelyen... amilyen csillagot csak nagy ritkán látunk a magas égen. És ime... most ez a csillag hullóban. Kezd elhomályosulni, kiégni, elpusztulni. Dongó András megrázkódott. Bus sejtelem költözött szivébe. Látományai voltak. Mi lesz ha tűzhelyéről az asszony lelke elköltözik. Elszáll. Mint elszáll lassan a vándor madár. Elhervad a virág, mely csak imént olyan szépen, biztatóan mosolygott. Hónapok teltek, de az asszony egészsége nem javult. Sőt a hervadás jelei napról-napra láthatóbban mutatkoztak. De András leikébe még nem markolt bele teljesen — a kétségbeesés. Az aggodalom járta keresz- tül-kasul szivét. De a válás, a bucsuzás, az enyészet bus gondolata még nem szúrta meg szivét. Azért sem, mert a háznál minden rendén volt. Az asszony feküdt. Oda volt láncolva ágyához mozdulatlanul a teste. De lelke szabad volt. Az künn járt a mezőn. Fenn a magtárban, lenn a pincében. Ott volt a kamarában. Érezték a konyhában. A ház minden zugában, a tűzhely minden részében. Szemével kormányzott ez a beteg beteg testű asszony lélek. Leikével intézkedett. Mintha fennjárna, mintha személyesen kormányozna. * * * András gazda érezte, tudta, hogy az asszony lelke mily hatalmas. Hanem egyszer aztán hosszabb idő után a szomszéd szobából hallotta véletlenül, hogy asszony felesége serdült kis leányát hogyan oktatja: — Vigyázz aztán édes lelkem, virágom, Esztikém mindenre. A szemed ott legyen minden percen — mindenen. A kulcsokat magadnál tartsd. Apád uradnak tiszta ruhájáról gondoskodjál. Ha ő nem akarná is, cseréltesd fel. És te lányom légy jó. Tiszta lelkű, szép kis leány. Olyan, mint a szin asz- asszony, amelyikben nincs salak. A kis leány némán, meghatottan hallgatta édes anyja szavait. Talán nem is gondolta, hogy ezek már — búcsúzó szavak. Hanem ott a másik szobába András gazda felbőgött, mint egy sebzett vad. — ’Iszen ez az asszony búcsúzik. Költözőben a lelke is. Édes Istenem, mi lesz velünk ? De erőt vett magán. Megtörölte könytől ázott szemeit és úgy ment be az asszonyhoz. Az asszony szemei pedig már hamvadni kezdettek. De az ajk még most is mosolygott. Az alatt a magas, nemes homlok alatt bíráló és mégis szerető szem ült. Tele érzelmekkel. Néma érzelmekkel. Mert az asszony ott feküdt beteg ágyán. Két elaszott, hófehér kezét mellen egymáshoz összetéve, egymáshoz az ujjak hegyeit is. Ahogyan szokták a halottakkal, kiket a térítőre tesznek. És nem szólott. Ajka bucsuzóra nem nyílott. Nem akarta ezt a jó embert meggyötörni, ügy gondolta, hogy talán, amit most mondania kellene, azt majd üzenetkép küldi el egy más, boldog tiszta világból. És az ember se’ szólott bucsuzókép. Mi mindenről szólott. Mindenről beszélt. Csak bucsuzásról, elmúlásról nem. Pedig ott ült egész éjfél utánig a beteg ágya mellett. Várta-várta, inig az esti csillagból újra hajnal csilag lesz. Akkor talán már megérkeznek az orvosok. * * * Az orvosok pedig megérkeztek. És körülvették a beteg ágyát. Vizsgálták, kopogtatták szive táját, hallgatták szive dobbanását. És arcuk mosolygott... Aztán kimentek a másik szobába. Ottan pedig már azok a mosolygó arcok komoly valóra válltanak. — Dongó gazda. Ön férfi. Legyen erős. Feleségének lelke mihamar elszáll. És a barna arcú erős férfi egyszerre halálsá- padtra válik. Sírni nem tud. De iszen, az a fájás, ahol már nem jön a könny. Ahol nem szabad neki jönnie. Hogy ne lássa az, akiért e könnyek titokban patakként folytának. Oly régen... a nap minden percében. — Uraim! Csak annyit tegyenek, hogy az asz- szony lelke itt maradjon. Teste legyen beteg. Legyen tehetetlen. Csak a lelke... az maradjon. Ne szálljon el e házból... házamnak tájékáról. Öregedjék meg igy, itt e beteg ágyban... csak a lelke maradjon. A kis leány éppen belépett. Az orvosok résztvevő tekintettel csudálták a szép leány nagy, méla szemeit, liliomkarcsu termetét. A gazda a vergődő érzések utolsó villanásaiba kapaszkodik... Az orvosok pedig figyelik szivét, mint egy hullámos tengert. És némán mutatva a leánykára igy csendesítik : — Az asszony lelke élni fog majd e leánykában ... * * * És a leány édes anyjának térítőjénél egyszerre nagy leánnyá leszen. Okos, nagy leánnyá. Mintha csak édes anyja lelke költözött volna a gyermekleányka leikébe. Csak... — Hát osztég van-e asszony a háznál ecsém ? — Vanni, van ! — Feleség ? — Feleségnek, feleség ... — Törvényes ? — Törvényesnek, törvényes. — Osztég tud-e főzni ? — Főzni tud ... csak... — Micsoda csak t — Csak én nem tudom megenni, amit ő főz. — Bizony ecsém, ez nagyon szomorú csak — Szomorúnak bizony hogy szomorú.
