Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-03-14 / 10. szám
76 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Az a baja Sándor Pálnak, hogy a szövetkezetek nem árulnak olcsóbban, mint a szatócsok. Hát akkor mit akarnak ? Hanem egyet nem említett, nem lát Sándor Pál — hogy vájjon a szatócsok és a szövetkezetek mérlege közt van-e valami különbség. És itt — ez a fő. Punktum. VASÁRNAP A kiknek neveit csak a2 égben jegyezték fel. Irta: Bodnár Gáspár. Mindenki tudta már, mi lesz sorsa XVI. Lajos francia-királynak. Páris utcáin sürü tömegekben hullámzott a bőszült nép, halált kiáltva arra a koronás királyra, ki neje, gyermeke és rokonai között az élet utolsó perceivel számol le. — Ne hagyjátok, hogy önmagát ölje meg — kiáltott egy népvezér vad kacagás közt. — Ők halnak meg, ha nem vigyáznak reá — válaszolt egy borbély, ki a forradalom nagy prókátorává lett. — Halál reá — zúgott a néptömeg, mint a messze távolból jövő mennydörgés. Lajos király meg olt volt már a siralom-házban, a bucsuzás minden gyötrelmével, minden fájdalmával; de sokkal nagyobb lelki erővel, mint ellenei hitték... * Mig ezek történtek, a Montmartre-i apácák zárda-templomában megható jelenet folyt le. Az irgalmas nénikék fejedelem-asszonyuk köré csoportosulva ott térdeltek az oltár előtt; szent áhitat fogta el szivüket, köny rezgett szemükben, mert az ártatlan királyért imádkoztak. Hangjuk megtört ugyan a fájdalom és remegés hatása alatt, de azért úgy szállott az fel az ódon templom boltivei alatt, mint egy szép áldás, mint egy magasztos kérelem. Gyönge nők esdeklése a — királyért, ártatlanok az — ártatlanért. * A kivégzést megelőző éj már félig elmúlt. A király aludt, csendes lélekzete mutatta, hogy most is szenved. Öt órakor fel kellett őt költeni. — Elütötte már az ötöt? — kérdé Clerytől. — Még a toronyban nem — feleié az, de a külső város részekben már régen elüté. — Jól elaludtam, mondá a király. Midőn pedig vallásos kötelmeinek a legnagyobb áhítattal eleget tett, elment a vérpadra. A pap karjaira támaszkodva lépett a vérpad sikos és magas lépcsőin. Teste súlya lelke kimerülését gyanittatta ugyan — Írja Lamartine — de az utolsó fokra érve, kivonta magát gyóntatója kezei közül, szilárd léptekkel végig ment a vérpadon, megtekintette az egész készületet és bárdot, aztán hirtelen balra fordult, arra az oldalra, hol a legtöbb nép vala és igy szólott: — Nép! Én ártatlanul halok meg mindazon vétkektől, melyeket nekem tulajdonitanak. Meg- bocsájtok halálom okozóinak és kérem Istent, hogy a vér, melyet kionttok... sohase essék vissza Franciaországra. Még folytatni akarta, de a táborkari főnök jelt adott... Hosszas dobpergés nyomta el a király hangját. — A deszkát aláforditolták, a bárd lezuhant és. a fej legördült. * A király meghalt... de nem volt elég e vér a forradalmároknak. Sőt ellenkezőleg még jobban szomjaztak utána. Minden a mi szent és nemes volt, reszketett uralmuk alatt. A vallás és szolgái, az intézetek és lakói bátran számíthattak üldözésre. Elég jó idő telt el már a király halála után, midőn egy szép fiatal ember a belváros egyik legszebb palotájába tért be. Arca halovány, szemei égtek a szenvedély tüzében. Utána egy érdekes állat, egy hatalmas eb ment, elválaszthatlan kísérője ennek az urnák, kiről mindenki tudta, hogy a nemzet- gyűlés hires szónoka és Bordeau bankár gyönyörű leányának jegyese. Clementine — igy hívták a leányt .— gyászruhában fogadta jegyesét. Szemei kivoltak sírva, kezeit összekulcsolta, arca olyan esdőre állott, hogy a pogány is megszánta volna. — Emile — suttogta fájó hangon Clementine — igaz-e, hogy a Montmártre-i apátság zárda szüzei el vannak ítélve ? — Még nincsenek — feleié Emile, — de el lesznek; tévé hozzá mély nyomatékkal. —- Kegyetlenek — sikoltott a leány — s bánatos arcát hófehér karjaiba zárva, úgy sirt, mint egy gyermek. Majd, mint kinek nincs veszteni való ideje, ruganyos könnyűséggel lépett jegyese elé: — Önök zsarnokok -— szólott egy férfiú bátorságával. Mit vétettek e szegény nők, óh mondja mit? — Imádkoztak a királyért — mormogta hideg közönynyel Emile — s arra tanították növendékeiket, hogy vessék és átkozzák meg a szabadságot. — S önök szerint imádkozni bűn? — Ma bűn. — Ön is ellenük fog szólani? — Igen, a követ is megmozgatom, hogy vérüket láthassam. — Nos hát tudja meg, hogy én is imádkoztam a királyért, mint ők, vigyenek engem is a vérpadra, miként őket viszik! — Clementine önnek nem szabad igy beszélni. Nem ismeri a papát? — Emile — az égre kérem — mondja meg egy becsületes ember őszinteségével, ön nem szánta a királyt? — Ha ez állatot vitték volna a nyaktilóra — megszántam volna. A hatalmas állat megmozdult. Odament gazdájához s nyelvével nyalá annak ruháját. — Távozzék — sikoltá a leány oly rémülettel, minővel csak az ártatlan szivek képesek a kegyetlenség előtt összeroskadni — és ne keresse fel többé e helyet, mely szent előttem. — Clementine, azt hiszem ebbe a papa is beleszól. — Nem, nem lehet beleszólnia, most már én mondom, hogy nem adom kezemet annak, kinek kezéhez ártatlanok vére tapad. És becsapta az ajtót, magára hagyta a vérszomjas forradalmárt. * Az apácák csakugyan elítéltettek.
