Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-09-26 / 38. szám
MAGYAR FÖLDMIVELÖ 299 VASÄRNAF Erdélyi falu. Sose láttam ily szomorú falut. . Gyöpös, ami felé vezet, az ut... Búsan mered égnek rozzant tornya, Mintha csak egy órjás fejfa volna... Rozzant házak, besüppedt kerítés, Tehénbőgés, vidám lónyerités Nem hallik itt feléd, úgy mint máshol... Beszél minden lassú pusztulásról. Bús emberek jönnek véled szembe. Elhaladnak. Nem köszönt rád egy se, Ballagva megy, támaszkodva botra, Szemükben az élet nehéz gondja... Gyom verte fel az udvart, a pusztát, Kihaltak a széles, tágas utcák... Mintha egy bús átok ráhajolna, Mintha nappal is éjszaka volna... Tompa moraj hallik egyre távol, Bükkfaerdős nagy hegy oldaláról... A dal egyre szomorúbb, kesergőbb, Körülöttük vágják már az erdőt... Farkas Imre. A falu szája. Irta: Bodnár Gáspár. — Mához egy hétre. — sóhajtott a leány és szép barna arcán lelkének napja ragyogott. — Örülsz neki, hogy ez is eljött, megérkezett, kérdezte az anya, majdnem remegő, aggodalmas szívvel. — Nagyon örülök, édes! — Boldog vagy leányom? — kérdezte újra, mintha le akarná győzni utolsó aggodalmát is, ami még szivében szántott. Ki akarná huzni az utolsó tövist is, amit leikébe szúrtak ... — Amilyen boldog leány a földön lehet, édes anyám! És a leány odaomlott édes anyja keblére, átkarolta leirhatlan gyöngéden, melegen... Aztán megcsókolta az édes arcát. Egyszer, kétszer, tízszer. Majd ölébe ült, mint egykor; nem is olyan régen. Hiszen csak imént még gyermek volt. És beszélt neki, az édesnek azon a nyelven, amit csak az anyák értenek meg e földön. Más senki sem. — Ugy-e édes, még most is tövis van a szivedben? — Bizony lányom. Gondoskodtak, hogy szúrós tövis teremjen benne. — Hát még ha mindent megmondottam volna neked. — Még több is van ? Még tovább is van ? — De még milyen bőven. — És te hallgattál? — Hallgatni arany, édes anyám. Te tanítottál reá. — De hallgatni sokszor bűn is. Veszedelmes dolog is. Az édes anya előtt semmit se szabad elhallgatni. — Azért beszélek most. — Talán késő? — Nem anyám. Éppen idejében. — Janiról akarsz beszélni? — Igen anyám, leendő férjemuramról. — Talán már nincs is uj dolog a földön, amit ne hallottam volna róla. — Hátha mégis van! — Hallgatlak lányom. — Tudom jól, hogy feketére van már festve az a fickó. Nincs, nem maradt rajta tenyérnyi fehérség sem. Minden rosszat elmondottak róla. Hogy korcsmás. Hogy még akkor is ott volt, amikor éppeg la nálunk volt és velünk dolgozott. Hogy adóssága van, mikor a postatakarékba vitte keresményét. Hogy szeretője van. Az, akit nem is látott soha életében. Hogy falánk, mikor épen az a baj, hogy keveset eszik. Hogy rest, mikor minden gazdája azt mondja, hogy ég a munka a kezei közt. — Ez mind úgy van, ahogyan mondod, édes lányom. — Apádurad járt utána és jó fiúnak ös- merte meg. — De most aztán, hogy mindezekre nem sült el a legöregebb ágyú, hát máskép fordították a dolgot. — Hogy-hogy? — Elküldötték hozzám Nyelves Esztert, a falu száját. Most, az utolsó héten. Mikor már... a tizenkettedik órában vagyunk. Édes anyám a malom* ban volt őrölni, Ezt az időt lesték ki. Besompolyo- dott hozzám a vén banya, a falu szája. És beszélt édesen, édes méreggel. Én csak úgy ni, csak azért is megkérdeztem, megkértem, hogy mondjon még valami rosszat Janiról. Meghálálom. Nem is kellett egyéb. Megeredt a szája. De újat nem tudott mondani. Ismertem már mindezeket a fulánkokat. — De Eszter néni mégis takargat valamit, — szóltam végre neki hamiskásan. —• Nem tagadhatom, — válaszolt gonosz kacsintással. — Beszéljen Eszter néni. Hálás leszek. — Mondjam? Beszéljem? — Ki vele Eszter néni. Tisztán, világosan akarok látni. — Nem ájulsz el? — Sőt talpra állok. — Hát legyen. Tudtom van, hogy Jani egyszer, a katonaságnál láncba-vasba verve ült. Lopáson kapták. Hanem akkor hogy, hogy nem, megszabadult. De az Isten keze messze érő. Itt van. A jegyző suttogja, hogy. Írás jött. Fekete a betűje, sötét az értelme. Jánosnak dolga kisült. Újra, meges. Elviszik. Láncra verik. Talán éppen akkor, mikor a te fejedre ráteszik a mennyasszonyi koszorút. Akkor fogják, verik láncra a csendőrök. Hozzák a vasat, hogy vigyék a vőlegényt... nászágy helyett börtönbe, kemény fekhelyre. A leány arcán egy vonás sem árulta el, hogy meglepetés, szörnyű meglepetés éri. Mosolygott. Lelke sugarai felszöktek arcára és ott játszadoztak
