Magyar Földmivelö, 1909 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1909-01-31 / 4. szám
28 MAGYAR FÖLDMIVELŐ TÉLI ESTÉK. Bálba megyünk __ — A M. F. eredeti elbeszélése. — — Bálba megyünk, — újságolta Balog Eszter a Falussiak portáján, Falussi Rózsikának, a falu legszebben viruló leányának. Rózsika mintha mit sem hallott volna, kivette a télen szőtt gyönyörű, patyolat vásznat és igazán gyermekies örömmel mutogatta Esztinek. — Látod-e, mivel magam szőttem, azért olyan kedves nekem. Eszti pedig felületes módra nézegette s röviden újra elő hozakodott, hogy — Bálba megyünk! — Igazán. No ládd-e milyen jól fogsz te mulatni. — És te, Rózsika ? — Én nem. Tudod a múlt télen nagy zenebona volt a bálban. Akkor édes apám megmondotta, hogy ez most az utolsó bál, amibe elmentünk. Rózsika nyugodtan mondotta el e szavakat. Pedig éppenséggel nem volt nyugodt. Szivében zavar, sőt vihar dúlt, vagy lakott, de mindezen tüneteket el tudja takarni. — Te Rózsika. Hiszen ez egészen más bál lesz. Akkor a nagy kocsmában volt. Oda mindenféle izgága ember eljöhetett. Most már van gazdakör. A bált a gazdakör rendezi__ — Igazán ? — Igazán. És ebbe a bálba csak azok jöhetnek, akit a gazda kör meghí. Más senki sem. Azt mondják, hogy még a meghívót is elő kell mutatni. A nélkül senki sem léphet be. — Hát vájjon minket meghínak ? — Hogy ne, ‘iszen édes apád gazdaköri tag. — De egy valaki nem fog kapni meghívót — szólott suttogva Eszter. És úgy mondotta ezt, hogy látszott rajta gonosz szándéka. Látszott, hogy megakarja szúrni barátnőjét, Rózsikét. Hogy fájdalmat akar neki okozni. Rózsika elsápadt, de nem ejtett ki egyetlen hangot sem. Érezte, hogy szivébe szúrtak. De érzését elfojtotta. Ebben nagy mester volt. Néma csend követte tehát Eszter szúró szavait. Mintha angyal repült volna keresztül a szobán. De hamar, gyorsan repült. — Azt a korcsmahőst, azt a Vári Lacit nem fogják meghívni. A múlt bálban is ő volt a ludas. — Ellenkezőleg. Ő volt a békítő. Neki lehet köszönni, hogy nagyobb baj nem történt. — Igen? Te szerinted, különben tudom hogy jóba vagytok. Azt is tudom hogy az csak kifogás, mert apád nem akarja. Te tudod, hogy Lacinak kusti ebből a bálból, hát nem akarsz jönni. — Akarok, toppantott Rózsika. Most, ezek után akarok. El is megyek. De ő is ott lesz. Megmutatom. A szerény, magát mindig mérsékelni tudó Rózsika most egyszerre olyanná vált, mint egy királynő. Aki érzi fensőbbségét. Aki tud parancsolni magának, de aki elhatározni és akarni is tud. — No azt már szeretnők látni, feleselt Eszter, kezeit csípőjére eresztve. Abból ugyan semmi sem lesz. — De Eszter, Beszéljünk nyugodtan. Hát mit vétett neked Laci? Megbántott? — Nem bántott. — Nem való közénk ? — Azt nem mondom. — Hát mit mondasz. — Azt, hogy ki nem állhatom és meg van. — Az már egészen a te dógod lelkem. De azért.,. — Te mégis szereted. — Azt sohasem mondottam. — De érzed. — Azt sem tudom ... — Tudok én lelkem mindent. Ne tarts te engem olyan együgyünek. Bele nézek én a ti szivetekbe. Mondotta Eszter és — elrohant. * * + — Bálba megyünk, édes apám — szólott a leány atyja urának. — Aszímondom ... — Hiszen a múlt esztendőben, kötötted az ebet a karóhoz, hogy soha többé nem megyünk. — Ez más bál. Nem is bál. Köri összejövetel. — Ugy-e édes apám megyünk. — Hogy ne mennék s az apa alig tudott kibontakozni a leány ölelő karjaiból. Sose tudta az atyus, mire ez a sok ölelés, csók, öröm, táncolás az ő olyan komoly Rózsika leányánál. Sose vette észre, hogy valaminek túlontúl örülne. — Sose voltál ilyen tnlkedvü, mert most leányom. — Pedig, higyje meg azt is, hogy nincs egész örömöm. — Hát nincs szép ruhád? — De van ám, vágott közbe az édes. — Félsz, hogy nem lesz, aki táncoltasson... — Tulbőven, dicsekedett az anya. — Hát akkor mi a fészkesfülemilének nincs egész örömöd. Mély csen uralgott egy ideig a szobában. Mikor aztán az atyus a csürőskertbe akart kifordulni: oda ment a leány apjához és olyan kedvesen, olyan ellenállhatatlanul kérdezte: — Mondd édes apám, miért nem hijja meg a gazdakör Vári Laciékat? — Mán hogy miért né hívná meg. — Váriékat is meghijja ? — Mondom hogy, bizony meghívjuk. — Ugy-e atyus, Laci nem korcsma hős. — De nem ám! — Azt mondják pedig, hogy a múlt évi verekedésben ő is rész ludas volt. — Már hogy lett volna. ‘Iszen ő neki köszönheti a falu, hogy csúfság nem esett rajtunk. — Tudtam, tudtam én azt. Rózsika táncra perdült, megragadta édes atyját is, és vele táncolt végig a tágas nagy szobán. Az öreg atyus csak bámult a leányára. Aztán, mikor kiment az anyjához oda súgta a fülébe. — Te asszony, hiszen Rózsika szereti Lacit. — Én is úgy pedzem.
