Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-07-26 / 29. szám
MAGYAR FÖLDM1VELŐ 227 Sőt mindig szebbé és szebbé, erősebbé, tisztábbá legyen, mint a kristály, melyet a folyton eső viz csiszol. Rajta is vannak nemzeti költőink. Íróink, hogy úgy legyen! De nehéz az ő munkájuk. Nem is tudja minden magyar milyen nehéz. Idegen szellemet, idegen anyagot, mondjuk kiejtést, szót, mondatfűzést kevernek ma már ami szép nyelvünkbe ... különösen a bérért szolgáló és magyarnak nem született újságírók. Azok a könyvek, iratok is telve vannak idegenszerűséggel, amelyek a piacra, vásárra kerülnek, hogy megmételyezzék a nemzeti lelket. Ma már úgy Írnak és az irás hatása alatt úgy beszélnek, hogy valósággal kétségbe kell esnie a magyar embernek: mivé lesz, mivé válik ami szép nyelvünk. Lássatok csak egy pár példát: Ma az utas: — Elkéste a vonatot a főnök. — El van utazva! — Az nem létezik .. . — Fellesz szabva a szövet. — Elleti könyvelve a fizetés. — Nevetnek fölötte ... — Van-e ok fölötte örülni. — Kéretik a lepedőt nem tapodni. — Kérem engem tudatni. — Megkegyelmezik az elitéltet. — Tényleg (csakugyan, valóban helyeit). Száz számra írhatnék még ide az ilyen idegen kifejezéseket, melyek csakúgy hemzsegnek a népnek irt, szánt Írásokban, könyvekben is. Csuda-e, ha aztán a tiszta magyar kiejtésű népre is ráragad az idegenszerűség. Itt az ideje tehát, hogy a magyar nép ismerje és szívesen olvassa a hamisithatlan magyar költők és írók műveit. Ez leszen első védelmi ami édes magyar nyelvünknek. De másrészről: különösen a népiskolában nagy gondot fordítsunk arra, hogy gyermekeink, a leendő nemzedék tiszta magyar beszédre és Írásra szokjék. A munka megjutalmazása. Jóleső örömmel, gyakran olvasunk újságunkban a munka megjutalmazásáról. És a mily jóleső örömmel veszünk minden ilyen tudósítást, éppen oly jóleső érzelmek között adjuk olvasóink tudomására is. Okunk van reá. Mert ha valamikor igaz volt, úgy napjainkban aranyigazságként tündöklik e méltó hasonlat kifejezése: — Hogy nincsen a rengetegnek annyi cserlevele, mellyel a munkát méltóképen megkoszorúzni, megjutalmazni lehetne. Nagy, merész hasonlat ez. De méltó ám a munka nagyságához, dicsőségéhez. Öregeink úgy tartották és úgy tartják ma is, sőt testamentumként hagyták reánk: — Hogy a ki nem dolgozik, ne is egyék! Aztán meg: — A dologtalan emberre kár, hogy reá süt az Isten szép napja. És még többféleképen fejezték ki érzelmüket a dologtalan emberekkel szemben. Ezzel a munkát mintegy dicsőíteni akarván, méltó magaslatra kívánták emelni. Fel is emelték. Elnevezték a munkát életsójának, ízesítőjének. De bármennyire magasztalták, szerették öregegeink a munkát s szereti a jelenlegi nemzedék is, az idők folyása, változása, miként a múlt hajdanban, úgy a jelenben is szül munkakerülő embereket. A modern, azaz legújabb korú emberek nagyrésze nem mondjuk, hogy muszájból, vagy pusztán unaloműzésből, fogja meg a dolog végét, de szeretné, sőt törekvése egyenesen odairányul, hogy ne kelljen dolgozni, hanem mint az ős elődök a pálmák és datolyák hűvös lombjai alatt készen kapja a test táplálására szükségeseket. A munkát, a dolgot kifelejteni szeretné a mindennapi élet gyakorlatából. Persze nem vetvén számot önmagával, sem az ember felett elhangzott örök átok amaz áldásos jelentőségével: — Fáradságos munkával egyed kenyeredet! Mert ezen átok a milyen rettenetesen hangzik, éppen oly jóleső gyümölcsöt terem. De csakis a szorgalmas, kitartó munkás ember lelkében. A napi élettapasztalat is gyakran bizonyítja, hogy a fáradságos, kivihetetlennek látszó munka sikere mily édes, mily örömvirágot fakaszt az ember lelkében. Fájdalom és öröm, fény és árny egymást váltogatják tehát ezen a földövön. De nyugodt önérzettel hivatkozhatunk mindenkor a munkára, mely a fényt s az ember lelkében örömvirágot fakasztott s fakaszt mindenkorra. Hiszen a nap is mosolygóbban tekint alá a szorgos nyári napon, mint télen a kihalt fagyos természet fehér ravatalára. Minden látható és elképzelhető, tervezett s megtestesített áldásos alkotás a munka nagyságát s kimagyarázhatatlan dicsőségét hirdeti. És valóban boldogok s nagyok csak azon emberek lehetnek, a kik életük minden rendében a munkát tekintik zsinórmértékül. S mikor itt kell hagyniok e földi nagy műhelyt, nyugodt lélekkel adják át a küzdteret utódaiknak, kik alkotásaik nagyságát csudával, tettekre buzdulnak s elmondják a jóleső szivbéli nyilatkozatot: — Fáradhatatlanok voltak a munkában. Nincsen a rengetegnek annyi cserlevele, mellyel szorgalmuk s áldásos kezük munkáját méltóképen megkoszorúzhatnék, Letesszük elébük az elismerés, szeretet és örök emlékezés méltó koszorúját!... Igazmondó. Az egyiptomi hét szűk esztendő. Brugsch tanár, mint Alexandriából Írják, nagyjelentőségű felfedezésre jutott. Sikerült ugyanis kibetüznie, illetve
