Magyar Földmivelö, 1908 (11. évfolyam, 2-50. szám)
1908-07-26 / 29. szám
228 MAGYAR FÖLDMIVELŐ megfejtenie azt az egyiptomi hiegroglifát,1) amely arról a hét szűk esztendőről szól, amelyet a bibliai József a Pharas álma után megjósolt. Eztdeig a biblián kívül egyéb szavahihető adat nem támogatta ezt a históriai egyiptomi drágaságot. Az egyetlen támpont néhány szokatlanul hatalmas magtár nyoma volt, amelyeknek keletkezési idejét azonban lehetetlen volt meghatározni. Azokból a hieroglifákból, amelyeket most Brugsch tanár kibetüzött, kitűnik, hogy a bibliának a hét szűk esztendőre vonatkozó tudósítása mindenben megfelel a való tényeknek. A hiegroglifák elmondják, hogy a Nílus tényleg hét éven keresztül kilépett medréből és annyira elárasztotta Egyiptomot, hogy a vetések a viz alá kerültek s hét évig nem volt aratás. Az éhinség és a dögvész borzalmas mérveket öltöttek. Még a biblia által megadott időpontok is egyeznek. Eddig önkényesnek tartották azt a megállapítást, hogy a hét szűk esztendő Kr. e. 1700-ban ért véget, de a hieroglifák adatai most azt kétségen kívül megerősítik. Pharas tényleg 1715-ben, Kr. e. magyaráztatta meg álmát Józseffel, akinek aztán feleségül adta a helipolisi egyetem vic-kancellárjának leányát. Ugyanezen esztendőben láttak hozzá az óriási magtárak építéséhez, ahol a hét bő termésű esztendő gabonafölöslegét elraktározták.2) ') Jelképes írás. 2) A biblia nem fél a tudománytól, sem a felfedezésektől. Azok csak megerősitik a biblia előadását. Szerk. VASÁRNAP DÉLUTÁN Az Isten áldása. — Aratási kép. — Abban a régi jó időben történhetett az alábbi eset, mikor nagyapáink s apáink az elégedetlenséget csak úgy ismerték, mint a fehér-hollót. E madár mint régen, úgy most is nagy ritkán szeli hófehér szárnyaival házunk felett a levegőt. Ebből a ritkán szemlélhető jelenségből az következik, hogy a régi embereknek boldog aratásuk volt. Egyszerű, nyugodt életükbe nem károgott bele még a ritkán jelentkező fehér-holló sem. Tiszta, eredeti magyaros szívvel, józan értelemmel és nyugodt lelkiismerettel arattak a kalászos mezőben. És harmatos hajnalban, az érett kalásztenger zizegésével együtt szállt fel szivük boldog dobbanása, Istenben és a jövendőben vetett erős hit boldogító reménysugára ... Emlékeztetőül ide igtatunk egy régi aratási képet. Hadd lássuk, és szálljon el lelkünk, képzeletünk a nem rég’ múlt aranykorba. És amikor látjuk e képet, felejtsük el a közel múlt évek izzó aratási jelenségeit, szomorú tanulságait. Amikor a nagy, mérhet- len elégedetlenkedések, felfokozott vágyak megfosztották az embert nyugalmától, a mindennapi kenyeret elrabolták sok szegény család asztaláról, és kiakarták tépni a szivet, elnémítani az éltető szeretet szavát felhő magas, elérhetetlen ígéretekkel. Olvassuk e történetet, szívleljük meg, hogy váljék hasznunkra, lelkünk, kedélyünk épülésére, enyhítő balzsamává... Mert már Istennek hála, ez idei aratáskor nyugalom, békeség honol mezeinken. Mintha virradna a magyar ember lelkében. Lázas sietséggel halad a nagy munka. Nem sziszeg az elégedetlenség átkos kígyója sehol... Úgy tetszik, mintha közeledne a költő-király jóslata, a „jobb kor, mely után buzgó imádság epedez milliók ajakán ...“ # % * Hosszú menetben, kora reggel dalolva vonulnak végig a falun Fekete Balázs aratói. A pajzán jókedv, derűs hangulat messze elhallatszik. Egészen az arany- kalászos mezőre. És összevegyül a hajnali szellő édes suttogásával s az érett kalász zizegésével. Mily magasztos, kimondhatlan boldogság érzet tölti el az aratók szivét!... Az ezer éves magyarföld hűségesen fizet, megadja zsoldját bőségesen. Amint kiérnek a mezőre, munkába fognak. Dől a .sarló és kasza alatt az aranykalász. Munka közben a vidámság és jókedv fokozódik. Nincs ellenvetés, nincs titkos sugdosódás. Itt valóban egy az érzés a gondolattal. A gondolat pedig a valóság, örvendezés az aratás bőven fizető munkájában. De hagyjuk az aratókat. Ok örvendeznek, ke- délyeskednek. így sokkal könnyebb a nagy, munka terhe, elviselhetőbb az égető nap heve. Figyeljük meg legelöl, az aratók élén dolgozókét viruló fiatal teremtést. A gazda fiát Balázst és a marokszedőjét, Szénási Erzsikét. Balázs a legelső kaszás. Erzsiké gyűjti utána a kévéket. Derék, szemrevalók mind a ketten. Jól előre haladtak már, a többi arató messze elmaradt tőlük. Úgy elcsevegnek kettecskén, mint madár a faágon; mint a búgó gerlepár. Egyszerre dalolni kezd a legény: — Ne menj kis lány a tarlóra ... Aztán a leány is dalol: — Nem vágom el a kezemet, sütök neked lágy kenyeret... És szállnak a dal szárnyain, mint pacsirta, fel a magasságba. Boldogság sugára ragyog szemükben, arcukon. Szivük nyugodt. Tiszta. A szeretet szent érzése ütött tanyát keblükben. Ez az érzés végtelennek ígérkezik. Soha el nem mulónak. Vidáman mulatnak ők a boldogok még a nagy munka izzó hevében is. így telik az idő. Gyűl a marok, hosszabb a sor. Kévék, majd keresztek emelkednek a kalásztenger helyén. Balázs és Erzsiké már a föld közepéig értek. Csak úgy ég kezük alatt a munka. A vidám csevegés és dalolás közben észre sem veszik a dél elérkeztét. A nap perzselő melege sem inti őket erre. Hogy is éreznék a nap forróságát, mikor az ő keblükben sokkal nagyobb nyár van; lelkűket szerelemnek forró nyara égeti. Telve szivük vágy- gyal, boldogító reménységgel ... Ok már jegyesek. Az aratók ebédhez ültek. A két első arató még mindig dolgozik. Talán eldolgozna estig is, ha az öreg gazda nem figyelmeztetné. Oda kiált nekik: — Balázs fiam, hagyjátok már abba, jöjjetek ebédelni 1 Még egy szóra nem is hallják meg a figyelmeztetést. Nagyon belemelegedtek a dologba egymás jó kedvéért. Az öreg nem kiált többet. Hasztalan kiabálna. Úgy sem hallják meg, mert éppen dalolnak. Hozzájuk tipeg tehát ő maga. És tréfásan szól: — Már úgy látom fiaim, hogy rajtatok nem bi
