Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-03-31 / 13. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

101

— Még sem jön Sándor! Pedig mily nagyon várom. Bárcsak jönne már! Ha megtudja, hogy egyedül sütöttem a kalácsot, bizonyosan megörül s jóétvágygyal fogyaszt belőle. Még sem jön! Olyan nehéz várni!

És á kis türelmetlen kiszaladt a kapuba, megnézni nem jön-e Sándor. Nem jött. Kora reggel volt még. Kálai Sándor nem akart ilyen jókor alkalmatlankodni. Tudta biztosan, hogy bármikor szívesen látott vendége ő a Sebestyén Márton bácsi Erzsiké leányának. Ezért, meg másért is nem sietett.

Már az utcán több legény sietett ki-ki a számítóit helyre és Sándor még sem érkezett meg. Erzsikéékhez is sokan betértek, — mint a gazdának értésére adták — erre jártak, már csak betértek megöntözni ezt a szép nyíló virágot, nehogy a jövő husvétig elhervadjon.

Szívesen fogadták őket. Csak Erzsiké unta egy kissé a sok vendéget. A figyelmes anyai szem észre vette ezt. Kérdést intézett leányához:

— Te, Erzsiké mintha ma kedvetlen volnál? Nincs talán valami bajod! ?

— Nincs nekem semmi bajom édesanyám lelkem. Csak az bánt... — És szemeit a földre sze- gezé, mintha nem akarná megmondani ami bántja, ami türelmetlen kis szivét nyomja.

— Mi bánt édes lányom ? Én tőlem tán csak nem titkolod el szomorúságod okát. No, mondd el nekem mi bánt!

— Az bánt édesanyám lelkem, hogy már nyolc óra elmúlt és Sándor még sem jött el. Pedig úgy várom. Már a neki szánt virágot is külön választottam a többitől. Meg aztán szerettem volna, ha egészben meglátja a rakott asztalt. Nem ülne a maradékok mellé.

— So’se bánkódj ezen édes lányom. Eljön Sándor nemsokára. Bizonyosan azért nem jött el eddig, mert nem akarta, hogy itt lássák, itt találják a többi legények. Meg aztán elfelejtettem neked megmondani, hogy Sándor ma délbe nállunk lesz ebéden. ü ha eljön, akkor itt marad délig. Légy tehát Erzsikém nyugodtan.

Az édes alig fejezte be szavait, kopogtatnak. Mindketten egyszerre kiáltották:

— Szabad!

A várva-várt kedves vendég Kálai Sándor jött el. Alig érkezett boldog húsvéti ünnepet köszönni, Erzsiké szembe fordult vele és édeskésen zúdította reá aprehendáló szavainak egész özönét. Valószínű, hogy e nélkül az édes szemrehányás nélkül nem tudta volna Erzsiké keblének háborgó tengerét: a nyugtalan szív lázongó érzelmeit lecsendesiteni. És el is kezdte. A nyugtalan szívnek elégtételt kell szerezni mindenáron. De nem volt ám az ő elégtétel- szerzésében sértő, sőt inkább szeretet, mint azt e leckéztetés is mutatja:

— Jaj, be régen várom. Hol volt ilyen sokáig ?

Várhattam. Már a virágot is kiválasztottam magának, féltem, hogy elhervad. Pedig lássa, nem érdemli meg azért, amiért ilyen sokáig váratott magára. Már azt gondoltam, hogy más leányt sz

__

It

t elhallgatott. Sándor vette fel a beszélgetés fonalát:

— Mit gondoltál? A virágot nem érdemiem meg? Dehogy nem. Hej, Erzsikém, galambom nem kell nekem szebb virágszál nálladnál. Hadd hervadjon el minden virág, csak te virulj egyetlen virágszálam épen, szépen szelíden. De várj csak, hadd öntözzelek meg te legszebb virágszál.

Megtörtént az öntözködés. Az édes is kivette részét a »rózsaviz«-ből.

— Kerülj már beljebb, ide a szobába Sándor fiam — hallatszott Sebestyén Márton bácsi hívogató szavai.

Bementek a szobába.

— Foglaljon helyet Sándor! — monda Erzsiké.

— Köszönöm szépen.

Erzsiké kinálgatni kezdé Sándort:

— Tessék parancsolni ezekből a húsvéti ételekből. Itt a diós, mákos, mazsolás, mandulás, lekváros, befőttes, vagy a sima kalács. Melyiket szereti legjoban? Tessék a sonkát is szeretni. Amelyiket jobban szereti a soványast, vagy a kövért.

— Szeretem én mindegyiket nagyon. Nem igen szoktam válogatni. Jól nevelt az édesanyám.

— Sándor fiam, szeretsd a kalácsot. A kis- gazdasszony, ami Erzsiké lányunk sütötte. — Mondá biztatólag Sebestyén bácsi.

— Csakugyan? Erzsiké egyedül sütötte e kalácsot?! — Kérdé csudálkozva Sándor.

A leány elpirult. Nem felelt. Az édes, ki bejött a szobába, tudakozódni kezdett a kalács jóságáról Sándortól.

— Nos, hogy ízlik a kalács?

— Nagyon jól. Igazán jó. De nem is dicsérem, megdicséri ez önmagát. Annál többet eszem inkább belőle.

— Csak tessék szeretni! Tessék ebből is, a diósból, a mákosból még nem evett. Enyje, de keveset eszik. Egyék még ebből a lekvárosból is. — Kinálgatja szaporán Erzsiké legkedvesebb vendégét.

És hogy a vendégnek jobban essék, mindnyájan falatozni kezdtek.

Későbben, mikor már jól ellaktak a sok féle húsvéti eleségből, Erzsiké feltüzte az előre kiválasztott virágszálat a Sándor mellére.

Sándor egy pár percig nézegette a mellére tűzött szép virágszálat, aztán örömtelt szívvel, mosolygó arccal, az igaz szeretet hangján mondá:

— Gyönyörű szép ez a virágszál. De nekem a legszebb, legértékesebb virágszálam te vagy Erzsikém, lelkem, galambom; aki ilyen jó, ízletes húsvéti kalácsot sütöttél.

Tulipán.

Húsvéti fa.

Szemkápráztató, kedves képet nyújt husvét napján a székely falu. Minden kapu fölött ott leng a többé-kevésbbé fölcifrázott fenyőgaly, melyet a legény hozott hajnalban szive választottjának.

A hol nincs lány, oda egy kis egyszerű zöld lomb jut csupán, de a leányos házak kapuit díszes — szalaggal, virággal és apró zászlókkal ékített — fenyőgaly díszíti.

Már napokkal azelőtt fölmegy a legénybiró egykét társával a havasra, honnan — a népesség sze-