Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-02-17 / 7. szám
52 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Azért a családi tűzhely ne tűrje meg lakótársul a pletykát. Igaz is, hogy a pletyka olyan, mint a légy. Beszállásolja magát úrhoz, középhez, szegényhez. De jaj annak a háznak, hol az asszony nyelve túl ér a kerítésen. Ott soha nem lesz nyugalom, békesség. Örökös perpatvar, veszekedés, vihar fog tanyázni. A pletykára különben szokni lehet, mint akár melyik más szerencsétlen természetre. Legtöbben gyermekkorukban szokják meg. A jó anya és általán a jó szülő vigyáz arra, hogy gyermekeinek ne hagyja örökképen .... a pletykát . . . Gyermekeknek úgy sem jó mindent tudni, hallani, minden lében kanálnak lenni. A gyermek ne lesse a szóbeszédet, hogy kíváncsiságának már korán tápot nyújtsunk. Hej, a gyermek szája hamar eljár. Sokszor nem is sejtjük* hogy a mit a gyermekek előtt kieresztettünk szánkon: az leghamarább piacra kerül. A pletykás természetű emberrel, asszonynyal nem tanácsos barátságot kötni. A szivet jól be kell zárni az ilyenek előtt. Sok könny, még talán vér is folyt már a pletyka miatt. Sok boldog házasság felbomlott, sok szép napok eltűntek. Hát a pletykát irtogassuk ki a családi tűzhelyekből, mint a mérges gyomot a szántóföldekről. TÉLI ESTÉK. Harangoznak ! Egy éve már annak, hogy Julis asszony özvegy. Azok, akik érdeklődnek iránta, — falun mindenki érdeklődik felebarátja iránt, — bámulva kérdi egymástól: — Még sem gondol a férjhez menésre? — Nem biz az, lelkem! Pedig a tanító, a Sárbogárdi uram szívesen elosztaná özvegysége búbánatát. Az uramtól tudom. Az pedig csak tudja, mert a minap, hogy ott volt nyomtatni a két lóval, a Ráróval meg a Csillaggal. . . nagyon jó két állat, nem is válna meg tőlök az Andrisom ... Hát amint mondám, akkor látta, hogy a tanító ur olyan halkan, komolyan beszélt az asszonynyal, mintha biró uram előtt állana és Ítéletét várná. — No, mi az az egy-két szó ? Van is eszében Sárbogárdi urnák! Mintha nem megtalálhatná a legderekabb gazdák házánál azt, a mit keres, a feleséget. Itt van mindjárt... — Ej, lelkem, szomszédasszony, de hát ki tehet arról, ha az özvegy két szeme babonázta meg ! — No, már én csak azt mondom, hogy nem lesz a dologból semmi. Semmi! A Kávorék Örzsijét fogja elvenni, meglássa. Azt a! Hisz én láttam a saját két szememmel, hogy megölelte a kert végében, a hol az Örzsi gyomlálgatott. Ha nem igaz, akkor az sem igaz, hogy a nap süt a fejünk felett! — Én is tudom, a mit tudok. Higyjen a szavamnak, Julis asszonyt fogja elvenni. Mig a szomszédasszonyok igy tanácskoztak annak a sorsa fölött, a kihez tulajdonképen semmi közük sem volt, — azalatt az özvegy szobája ablakánál ölt és a kis fia ingét varrogatta. Fiatal volt még. Arca nem olyan halvány, mint a kinek nagy búbánata szokott lenni, ügy látszik már belenyugodott a változbatlanba. S ki tudja, a pletyka nem igazat szólott-e, mikor a tanítóval együtt emlegette? Az az egy bizonyos, hogy ilyen fiatal asszonynak nagyon bajos magánosán élnie. Nem csak azért, mert a rágalom hamar a nyelvére veszi, hanem azért is, mert olyan az élet viharában magán álló nő, mint a szelek csapásának kitett folyondár. Szüksége van a tölgyre, mely védet és támaszt nyújtson neki s melyet szeretően átölelhessen. Azonközben, mig varrogat, emlékei jelennek meg lelkében. Helyre egy leány volt s vagyonra nézve sem utolsó a faluban. Jártak is utána a legények. A boldogult ura is, meg Sárbogárdi is. A többiek azóta mással vigasztalták meg magukat. Csak Sárbogárdi maradt az, a mi volt, életében és szerelmében, a ki idáig mindig tudná várni és várna még tovább is, ki tudja meddig! Pedig Julis asszony nem idegenkedett tőle, mig még asszony nem volt. S hogy ma nem Sárbogárdiné asszonyom, az az édes anyja miatt van. () akarta, hogy a boldogult- hoz menjen s ő megtette. Nem is lett boldogtalan a férfi oldala mellett, mert az nagyon szerette őt, hanem azért mégis hiányzott valami a teljes boldogságból. Egy csepp, egy pont, egy megnevezhetlen valami. De azért hűséges felesége volt. Nyájas szavakkal űzte el ura homlokáról a gond sötét fellegét. Betegségében szeretettel, fáradhatatlanul ápolta. Milyen nehéz napok voltak azok! Egy köny lopózik szemébe mikor az ágyon hánykolódó betegre és siró fiára gondol. Annak fájdalmát kellett enyhítenie, csititania. Aztán elkövetkezett a gyász napja. Az ura halállal vívódott. Oda inté magához az asszonyt, megfogta a kezét és hosszasan nézett annak könnyező szemeibe. — Jó anyja leszel-e a fiúnak, a Jóskának? No ne sírj, édes Julcsám! megnehezíted az elválást, ígérd meg s nyugodtan hagylak itt benneteket. Látod az Isten nem akarja, hogy közietek maradjak. Az asszony rá borult az ágyra sirt. A haldokló kissé fölemelkedett, megcsókolta a fájdalmában vo- naglót, miközben a fülébe súgta: — Ne légy mostohája a gyermeknek. Szeresd őt értem s emlékezzél meg rólam, ha ismét férj ... Meghalt. Utolsó szavát nem bírta befejezni. E pillanatban megcsendült a harang és hangja áthatolt a levegőn abba a kis szobába, hol egy elköltöződnek árnya még ott lebegett egy fájdalomtól sújtott anya és árva gyermek fölött. Idáig jutott emlékeikben az özvegy, mikor Jóska fiú belépett a szobába, megcsókolta az édes anyját, mint rendesen, ha az iskolából haza ment. — Jól viselted magad ? — Jól, a tanító ur megdicsért. Egyébiránt ez mindennapi dolog volt. A tanító ur mindig megdicsérte Jóskát, a miért a többiek irigykedtek reá és elpanaszolták otthon. Az öregek ebből világosan látták, hogy Sárbogárdi uram tulajdonképen nem a Jóska kedvét akarja