Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-10-27 / 43. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 341 az elmúlt tél. Most már az ember is bevallja. Sokszor fülembe súgja: — Bolondot csináltunk, asszony. — De még milyen bolondot. ügy történt ugyanis, hogy az ujmódi nyavalya, a sztrájk vihara Tövisfalva határát is meglátogatta. Elhozta a magvát egy cilinderes, végigüres pesti >ur.« Először csak gyémántkagylókat kinálgatott. Aztán — sztrájkólókat keresett. Senki sem sejtette elsejében a mi falunkban, hogy min töri a fejét néhány öblös szájú ember. Ott a Pillangó vendégfogadóban. Estenként, vasárnapokon. Egyszer csak pattanni kezdett a rejtett titok: — Máskép lesz már! — Más a világ sorja ! — Nem ráncigái már senki emberfia. Asszonyok, leányok, öregek, legények csak bólingattak. Mi leszen? Sejteni sem sejtették. ...Mikoron pedig eljőve József napja, nyílni kezdett a gyönyörű makvirág titkos kelyhe. Abból a magból, amit a Pillangóban vetettek. E napon szokták áldomással megpecsételni a faluban a szokásos aratási egyezséget. Egyezség helyett azonban, mi történik ? A szószóló gazda néhányad magával portáról portára megyen és tátott szájjal kiabálja. — Sztrájkolunk! — Mit csináltok? — kérdezi az öreg atyus, tisztességben 'megőszült Galambos bácsi. — Sztrájkolunk, öreg, sztrájkolunk. — Mi a mennydörgős méunykőt csináltok ? — Nem érti ezt kigyelmed. Hát nem aratunk. — Nem arattok ? — De nem ám! — Hát mit csináltok? — Mondok, hogy nem aratunk. — Akkor nem is eszünk! — De csak most eszünk ám igazándiba! Eddig la, éheztünk, koplaltunk ! — Hazudtok! Ezért nem helyes panaszotok. Mondjátok meg igazándiba, miért nem arattok? — Mert senkinek rabszolgái nem leszünk. Érti kigyelmed ? — Nem értem én bizony, öcsém, egy csöppet sem értem. — Mi ingyen senki emberfiának nem verejtékezünk, nem izzadunk. — Öcsém, félrebeszélsz ? Ingyen asz’ondod. ’Iszen mindig tisztességgel végezte a falu az ő munkáját. — De nem fizették a részaralást embörséggel. — Nem-e ? Megver benneteket a jó Isten. Hát ki szűkölködött közületek a mindennapi kenyérben ? Meg aztán. Ha kérni, követelni valótok van, pásti •ur« kell nektek? Nincs nektek szátok? Míg ez a beszéd folyt... a Csapó-utcán már hullámzott a nép. A szomszéd községbeliek is megérkeztek. ők is benne voltak már nyakig az ujmódi komédiában. — Sztrájkoljunk — kiabálta száz és száz torok. Ezeken a torkokon, észrevehetőleg, sok vad ital, szesz folydogált már ma le. Az öregek és asszonyok rémülve látták a falubeliek ilyetén való összehabarodását. Összekulcsolt kezekkel, szétbontott hajjal futkosott a síró fehérnépség. Egyik-másik az utcára se’ engedte az embert. Sára asszony is csak tartogatta a gazdát: — Megláed’e, becsapnak. Es mikor ott fogsz vergődni a csapdában, akkor érted meg csak az én szomorúságomat. Ha engem nem tekintesz, nézz gyermekeidre, akik kenyér nélkül maradhatnak. Az ember engedett, ügy látszott nyiladozni kezdett az értelme. Megütődött a lelke. De a komák, sógorok a portájára verődtek. — Gyáva ember, kigyelmed. — Hát az adott szó ? — Majd lesz még másképen is. Az ember meg esni kezdett a lábáról. A föld mozogni, forogni kezdett körötte. — Megyek, én is megyek. — Maradj, könyörgött az asszony könyhullatá- sok közt. Megládd, kenyér nélkül maradunk. Fekete kenyerünk sem lesz. Nekünk la, kik eddig hófehéret ettünk. — Szeretném én azt látni. — De mi is ám — verték a többiek is a mellüket. — Verhetik kigyelmetek a mellüket — szólott az asszony. — A gazdák nem engednek. Kigyelmetek maradnak a lében. Én tudom. Én a jövőbe látok. — Majd elválik! Ott rothad el az élet a lábon ! És az asszony nem birt már férje urával. Odavegyült az ember is a Csapó-utcán hömpölygő népáradat közé. * A gazdák és munkátadók pedig nyugalommal várták a következményeket. A szószólókat magyar szívességgel és szeretettel fogadták és megtettek, amit csak tenniök lehetett. Kimondották ők is az utolsó szót. Ez az utolsó szó pedig igazságos, emberséges és méltányos szó volt. A nép is úgy találta. Föl is fogta az utolsó szót. De már nem ők határozlak ám! Ők most már igazi rabszolgák voltak. Járszala- gon vezette őket a Pillangó parancsnoka. Az a cilinderes »pesti ur*. Mit? Neki minden áron sztrájk, harc és összegabajodás kell. Iszen csak az ilyen aratás hoz magot. — Nem lehet! — Ne engedjetek ! ...Az idő meg múlt ám. Az érett kalászok tovább nem várhattak már. Egy reggel bámulva veszi észre a falu, hogy a földeken száz és száz idegen kéz vígan arat. — Törjetek reájuk! — Kenyerünket rabolják! Mintha egyszerre megdőrrent volna az égboltozat. Mintha villám szaladgált volna a határ levegőjében. Vak sötét szenvedély emelkedik a nép szivében. A szemek villognak, az öklök is emelkednek. — Vasvillát! — Dorongot adjatok! — Élethalálra! — Egy lépést sem tesztek — állott az emberek közibe, az ősz ember, Galambos.
