Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-09-29 / 39. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 307 Nem érdektelen tehát azt a felolvasást elemezni, méltatni, melyet dr. Wegener pozeni szövetkezeti igazgató a hitelszövetkezetek és tehermentesítésről tartott. Sokat tanulhatunk, okulhatunk belőle mi magyarok, illetőleg ami hitelszövetkezeteink. Eredményként felállítja a felolvasó azt a tételt, hogy a német parasztságot megmentették a szövetkezetek a személyhitel által. Nagy szó. Ami népünknek éppen ez hiányzott és hiányzik ma is: a személyhitel. /A kereskedők, a szatócsok nyakig úsznak a személyi hitelben. Olyan alakok, akiket jóformán nem is ismernek... százakat kapnak szakállukra. Ezt a személyi hitelt alig ingatta meg a temérdek csalás, hamis bukás, megbizhatlanság. A kereskedőnek. szatócsnak ma is van, de még milyen személyes hitele. A gazda, a földmives ember 100 koronát alig birt vagy még ma is bir kapni — nem a szakáiéra, de táblázás, terményének előre való lekötése nélkül. Hiába várják maguk a kereskedők a jó termést, hiába tudják, hogy ha a parasztnak nincs pénze, bezárhatják a boltot. A gazda, földmives ember személyi hitele ingatag. Sokszor semmi. Hej, mert sokat, száz és száz lapot lehetne írni és órákig beszélni e kérdésről. De tovább! Azt mondja a felolvasó: "A szövetkezetek maguk tudják a parasztságot nyomasztó adósságaik átvétele által konverzió utján megmenteni. Mit jelent ez ? Mindent... nem sokat. De mindent. Ha ez nálunk megtörténhetnék, ha mi a részvényemelő modern gyárintézetektől megtudnók menteni gazdáinkat, kisembereinket, az ország legégetőbb, legnyomasztóbb kérdése meg van oldva. Uram Istenem! Hol vagyunk mi még ettől ? Az a kis siker, melyet e téren szövetkezeteink produkáltak ... ez a kis siker is reménységgel töltik el szivünket és könyet gyűjtenek népünk sorsán révedező szemeinkben. De ami népünk nyög a teher súlya alatt. Ami népünk oda van láncolva a nagy bankokhoz oly bilincsekkel, hogy mig azokat leoldjuk: elsorvad, elpusztul a nemzet fájának gyökere. A nép, a kis ember. Hanem az is érdekes, hogy miért tudnak felmutatni a német parasztságot megmentő hitelszövetkezetek a tehermentesítés terén ily sikereket. Közelebb, ezt is olvashatjuk. Mester. A fekete halál. Szeptember 14.-én százhat- vanhetedszer mondtak hálaadó imádságot a kecskeméti r. kath. egyház hívei annak emlékezetére, hogy a fekete halál dulása megszűnt. írott emlékeink szerint az utóbbi három század alatt tizenkétszer látogatta meg hazánk területét nagyobbszerü járvány: az 1644, 1678, 1682, 1692, 1709, 1710. és 1739—1740. évben; ettől kezdve csaknem egy teljes századon át szünetelt, majd 1836, 1849, 1855, 1866. és 1873. évben volt pusztító betegség. Mindig Keletről hurcolták be a pestist és kolerát. A legborzasztóbb volt az 1739 — 1740-iki fekete halál. így nevezték, azért mert az elhalt emberek teste megfeketedett. Kecskemét város levéltárában erről az alábbi egykorú följegyzést találjuk: »Réraséges pusztítást tett a fekete halál az emberekben. E nagy veszedelem idején végtelen rémület szállotta meg az egész város lakosságát. Egész éjjeleken át temették a halottakat, koporsóval nem győzték őket ellátni, hanem zsákba dugva, lepedőbe varrva, vagy gyékénybe takarva, legtöbbnyire pedig tiz-huszával egy sírba fektetve, takarították el. Általában kihalt a város lakosságának egy- harmada. A ragály megszűnte után számba vétettek azok a házak, melyekből a birtokos család minden tagja kihalt; a városi hatóság által az ilyen házak lezárattak, ablakaik berakattak s utcára nyíló kapuik beszögeztettek. Huzamosabb idő eltelt, mig apáink e rémitő pusztítás után megnyugtató vigasztalást nyertek.« A meglevő temetők csakhamar megteltek s a város róm. kath. és ev. ref. vallásu lakosai számára két uj temetőt kellett nyitni. Az 1740-ik év szeptember havának 14-ik napján, szent kereszt felmagasz- talásának ünnepén szűnt meg a fekete halál dulása. A város róm. kath. lakossága ünnepiesen hálát adott az Isten- tennek, és a város öt főbejáratánál öt keresztet állíttatott, amelyek máig is ott vannak és a melyekhez minden évben szeptember 14-én egyházi kiséret mellett kőrmenet indul. Utóbb a lakosság e fogadalmat a járvány idejében nyitott Szentháromság-temetőben épített kápolnában rótta le, s évenkint ma is ott teljesiti. A város közönsége pedig az 1742-ik évben a megszabadulás emlékére a főpiac-téren díszes fogadalmi-emléket, a Szentháromság-szobrát építtette, amely még most is fönnáll és három oldalára illesztett vörösmárvány táblába vannak bevésve e szomorú eseményt megörökítő sorok. Visszautasított kivándorlók. Napirenden van a panasz, hogy a kivándorlókat egyre-másra utasítják vissza. Egyrészt mindjárt Fiúméban. De ott a túlparton vagy egyáltalán a külföldi kikötőkben. És szeretik úgy feltüntetni a dolgot, mintha itt valami tervszerű erőszak működnék — talán éppen a kormányzat részéről. Pedig a kormányzatnak ez sem nem politikája, sem nem akarata. Tudja, hogy a kivándorlást erőszakkal megakadályozni nem lehet. A visszautasításoknak legfőbb és talán egyetlett oka, hogy útleveleket szereznek, persze jó díjért olyanok számára is, akiknél hiányzanak azok a föltételek, melyekkel ez országból kivándorolni szabad. És még kisebbik rossz, ha Fiúméból azonnal visszautasítják, nem engedik és igy nem történhetik meg, hogy ott künn a nagy idegenben mondják ki a szentenciát. — Vissza, itt nem maradhatsz ! Mert akkor már az amúgy is összetörődött kivándorló tanácstalanul és minden segedelem, de vagyon nélkül áll a nagy világban. Baj már az is, ha a kivándorlásra nem jogosult Fiúméig ér. Mert eddig való útjában is eléggé meg- kopasztják. * De végzetes dolog, ha Fiúmén túl. . . az uj világban ábrándulnak ki a vándorlók, mert a Kunard hajó például nem is hoz vissza egy kivándorlát sem, akit egyszer az amerikai kivándorló bizottság visszautasít. Hiába könyörögnek. Azért jól teszik Fiúméban legalább, ha szigorúan vizsgálják a kivándorlókat. De ez nem elég!
