Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)

1907-01-27 / 4. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ 29 borul, és nagy tanulság, mikor az apa gyermekét könyeivel tanítja! A fiú sem bírta megállani. Elérzékenyedett... szemeiben könyek rezegtek! Az anya másik teremben zokogott és készítette fiának az úti bőröndöt. A reménységnek utolsó szálai fűzték már ezt a fiút az apai szívhez. De ez is éltette még Árkossyt. Vagy legalább nem engedte, hogy egészen kétségbe essék. Fájdalom, de rövid idő kellett hozzá, hogy ez a vékony szál is elszakadjon. Elemér nagy csínt követett el. Haza jött. .. ruha nélkül, mint egy utolsó csavargó. Ki képes e jelenetet leírni! Az apa hallgatott. Némaságba fojtá fájdalmát. Mintha megkövült volna már az a szív! Talán a jó Isten akarta ezt igy, hogy ne érezhesse a borzasztó csapások súlyát. Az anya titokban ismét felruházta a fiút. Önkezével varogatta neki ruháját és keserves könyeivel áztatta meg. A fiú rendesen haza jött enni. Aztán, hogy hol kószál, mit tesz arra senki sem gondolt. Árkossy ritka becsületes ember lévén, nagyon ügyelt arra, ha szerencsétlenség érte is, oly köny- nyelmü adósságokba ne verje magát, melyekért eleget nem képes tenni. Most olyan helyzetbe jutott, hogy éppen fiáért tett áldozatok miatt múlhatatlanul kölcsönhöz kel­lett folyamodnia. Soha se tette. Most kénytelen volt vele! Pirulva, szégyenkezve ment egy jó emberéhez. Elmondotta baját. Az segített is rajta. Haza vitte a pénzt. Bezárta szekrényébe és el­távozott hazulról hivatalos dolgainak végzésére. * Este volt. Árkossyék szerény vacsorájukat költötték. — Elemér megint nincs — mondá Árkossy leverten. — Nincs — feleié az asszony — és félénken férjére mereszté tekintetét. — Holnap 150 frtot kell fizetni az intézetnek. — Hol vesszük Istenem — sopánkodott Ár- kossyné ? — Már megvan. Kölcsön kértem. Az asszony érezte, hogy e szavakat: »kölcsön kértem«, férje mély megindulással mondotta ki. Sírni kezdett. — Ne sírj — biztatá a férfi. Isten akarja ezt. > Legyen meg az ő akarata /« Az asszony hangos zokogásban tört ki e szavak hallatára. Ki ment a konyhába — és ott zokogott. Alig tette ki lábát... belépett egy öreg asszony. — Tekintetes ur — mondá — már csak meg­mondom. Nagyon sajnálom az urat, már csak meg nem állhatom. Az Elemér urfi a lebujbán iszik. A cigányoknak annyi pénzt adott már, hogy meg nem állhatom. Szótlanul ment a szekrényhez. Az a szekrény fel volt törve. A pénz az utolsó forintig — hiányzott. — Köszönöm — rebegé az asszonynak. De többet nem mondhatott. Szemei homályosodni kezdtek, for­gott vele az egész föld . . . öntudatlanul vette kalap­ját .. . s indult a korcsma felé. Borzasztó jelenet fejlődött itt. Elemér, mikor meglátta apját, mint egy bő­szült állat eléje rohant, és revolvert tartott eléje — és azt reá sülé. Nem talált. Az apa elvesztette eszméletét. Mikor látta, hogy saját gyermeke másodszor is reája emeli a fegyvert, egy kétségbeesett ember erejével rohant a gyilkos­hoz, kiragadá kezéből a fegyvert és elsüté azt. A fiú halva rogyott össze. * A törvény felmentette az apát. Saját életét menté meg, midőn fiáét kioltá. De az apai szív többé meg nem nyugodott. Az anyai szív többé boldog nem lehetett. A további élet reájuk nézve egy nagy tanulság feletti elmélkedésből állott.­Hogy van Isten. Hogy van isteni Gondviselés. Az embernek nincs joga bele avatkozni — a Gondviselés titkaiba, ügy van jól, a mint Isten akarja. Isten el akarta venni ezt a gyermeket. Szomorúság, fájdalom és csapás volt volna ez is. De ime ennek árán e borzasztó rázkódtatástól kívánta talán meg­szabadítani a szülőket. Azért boldog, ki mindennapi imájának azon szavait jól megérti: Miatyánk.........legyen meg a te akaratod! Bodnár Gáspár. A fényűzés ellen. A XVIII. század elején Magyarországban különösen a felvidéken nagy volt a fényűzés. Az iparos segédek is coboly-süveget, ezüst paszomántos sarkantyus csizmát, a német le­gények még kardot is viseltek. Még a polgárasszo­nyok is aranysujtásos bársony ingválban* nehéz se­lyemszoknyában és piros csizmában jártak. Ennél­fogva az 1723-ik közönséges esztendőben a zólyom- megyei, besztercebányai tanács rendeletet adott ki a nagy fényűzés ellen, a mely rendeletnek legérde­kesebb része igy hangzik : »Minthogy többször való komoly intelmeink és fenyegetőzéseink ellenére is a hivságos, egyházi és világi törvényeink által megtiltott öltözési mód, kü­lönösen a közép és alsó osztályú nőszemélyeknél nagy mértékben divatba jött, miáltal Isten városunk büntetésére ingereltetik s az ifjúságnak és minden keresztényi szívnek nagy megbotránkoztatása okoz- tatik: ennélfogva minden asszonynak és leánynak, szigorúan megtiltatik, hogy arany vagy ezüst csip­kékkel s paszománttal díszített fátyolt, vagy ez alatt arany vagy ezüst csipkéket, vagy bármilyen alakú szegélyezést, úgyszintén tabi vagy damaszk vágj' más selyemszoknyát, kötött vagy ezüst derékövöt, coboly-föveget, sujtásos ujjast, skófiummal vagy arany- és ezüst himzetü s ezüst- és aranycsipkék­kel vagy paszománttal szegett ingvállat, drága nyak­kendőt, hosszú bekecset, karmazsin csizmát, zsidó- fejkötőket, pártákat, homlokszalagokat, hosszú tafota csuklyát, aranyeresztékü selyem harisnyát hímzett vagy szegett cipőket, arany láncokat s botránkoz-

Next

/
Oldalképek
Tartalom