Magyar Földmivelö, 1907 (10. évfolyam, 1-51. szám)
1907-04-14 / 15. szám
116 MAGYAR FÖLDMIVELŐ a honfoglalás első pár századára vonatkozó, népies modorban írott történeti művek s azok a nép között a lehető legolcsóbban terjesztessenek. Irassék meg a magyar nemzet története, szigorú pragmatikai alapon, mely a művelt európai nemzetek nyelvére lefordittatva, az illető országok tudományos s irodalmi társaságainak elküldessék. Kutassák fel Árpád fejedelem temetkezési helyét s általában életére és halálára vonatkozó minden adatot. Wekerle Sándor válaszában kijelentette, hogy ő már régen foglalkozott ezzel a kérdéssel. Köszönetét fejezi ki a bizottságnak fáradozásáért és minden tőle telhetőt meg fog tenni az ügy érdekében. Á küldöttség tagjai ezután Barabás Bélának köszönetét mondtak fáradozásáért. vasárnap délután A szomorú nyír. — Orosz n é p r e g e nyomán. — Irta : Számán látván. A tavasz meleg sugarai megcsókolják az alvó fák rügyeit s a csókra tompa percenés hallatszik s az enyves rügyből előkerül a halvány zöld levél... Sápadt az Isten-adta, gyönge is még, de örömmel búvik ki, mert az erő, az élet, a szin ott van a meleg napsugárban ... A nyírfa sárgaporzós barkái lassanként elfony- nyadnak s a tavaszi szél messze viszi őket, hogy ne legyen jele sem a hervadásnak a mosolygó kikeletben. Hiába viszi el, a szomorú nyír ahányszor csak megfürdik a reggeli harmatban — mindig sir s olyan ilyenkor, mint rózsás arcú gyermekek között egy holló hajú, sápadt arcú kis leány ... Ugyan miért sirhat ? Ha nem tudjátok, menjetek ilyenkor mélyen csüngő ágai alá s a levelek tompa, fátyolozott muzsikája nektek is elmondja e szomorú mesét : Leány volt hajdan... ott valahol fenn, ahol a zugó patakok vizében karcsú fenyők áztatják szép örökzöld ruhájokat... Négyen éltek egy kis kunyhóban, a jó öreg szülék, a lány és legény bátyja. Boldogok voltak, mint az olyan emberek, akiknek nincsenek vágyaik, nincsenek múló álmaik, hanem azt keresik, amit elérhetnek. Kecskéik megadták a szükséges tejet, földecs- kéik hozzáadták az árpát, a kendert s a krumplit s igy mi sem hiányozhatott boldogságukhoz. Egyszer csak megjelent kunyhójuk táján egy csinos vadász. A vihar kergette be. Apja, anyja s bátyja künn dolgoztak a mezőn, a leány meg otthon a vacsorát főzte. A vadász oly szépen beszélt, keze is olyan puha volt, arca meg oly forró, hogy szinte elkábult, amint magához ölelte... Ezt meglátta bátyja, amint a mezőről hazavetődött s hallotta a pitvarból, amint a lány erősen fogadta, hogy mire a holdvilág feljön, várni fog rá a patak szélén a nagy fenyőfa alatt... A vihar elmúlt, a vadász is elment, bátyja is beljebb került egy idő múlva s a lány nem látott arcán egyebet, mint a nagy törődöttséget, amelyet a nehéz rög túrása rajzol az .arcra, s amely kérgessé teszi a munkás tenyerét, megkeményiti szivét, de soha sem aljasitja le... A leány nyugalmát a sejtések ezer ingere dúlta fel, zavartalan boldogsága kínos szorongássá változott... s mégis úgy várta, hogy mikor borul az est kicsi kunyhójukra ... A vihar elült s utána csak úgy ontotta narancs- sárga fényét az alkonyuló nap s az este rohamosan, közeledett. A fák árnyéka óriássá nyúlt, végre a nap is lebukott s az óriás árnyékok összefutva, sötét lepellel borították a föld pompáját s nyomorúságát egyaránt... A legény tett-vett a szobában, végre fűrészét és fejszéjét vállára kapván, az udvarra sietett. A leány könnyebbülten lélekzett fel, mert egyedül maradt az est csalogató, rémilgető s mégis csábos vágyaival. A masinában pattogott a rőzse, a fazékban Totyogott az étel s a vacsora idejére az egész család a lócára telepedett... Csak a leány nem mert közéjük ülni, inkább sürgött-forgott, mert egy falat nem sok, de annyi sem csúszott volna le a torkán. Az öregeknek mi sem tűnt fel. Az egyenes lelkű emberek nem gyanúsítanak s nem boncolgatják az olyan dolgokat, amiket magukról el sem képzelhetnek. A vacsora véget ért, s a hold is feljött, mire a leány fejni indult. Bátyja már előbb kiosont az udvarra... A leány az istálló ajtajából széjjel nézett, senkit sem vett észre... A hold egy felhő mögé bujt, mintha látni sem akarta volna azokat, akik nem igaz utón járnak. A leány futva igyekezett a fenyő irányában. Útja a rohanó hegyi patakon át vezetett, amelynek egyik örvénye felett két deszkaszál volt átfektetve palló gyanánt... A lány elérte, de amint a közepére lépett, a deszka nagyot reccsent s a lány az örvénybe esett. A hold épen akkor bukkant elő ismét, amikor a lányt a viz felvetette s még hallotta bátyja fájdalmas sírását: — Miért akartad eladni becsületedet, ami becsületünket? ... Ó fűrészelte ketté a deszkát, aztán mikor a lányt fuldokolni látta, eszeveszetten rohant utána, de már fél holtan húzta ki, karjaiban halt meg... A patak mellé temették a lányt s a rá jövő tavaszszal karcsú nyírfa nőtt a sírján, hogy könnyek közt mesélje el, volt egyszer egy leány... nagyon régen ... s tovább, tovább. Úgy, amint én is elmeséltem. Az állatok mint orvosok. Ismeretes dolog, hogy az állatok betegségeik és sebeik ellen, ösztönüktől vezettetve, megtalálják mindig a leghatékonyabb gyógyszert. »Kinyalta magát betegségéből, mint az eb« — mondja a közmondás. Rég tudták ezt a jámbor őseink s az újabb tudomány csak megerősíti állításaikat. A víziló, ha vértódulásokban szenved, meghempergeti magát a metsző nílusi nád és sáson s nemsokára minden oldalról vérzik. Meg van az érvágás! A kozák lovak nagy forróságban véresre harapják egymást — ugyanazon okból. A nyál fertőtlenítő és gyógyító hatását legjobban látjuk az említettem kutyán, a mely keléseit és sebeit nyalogatván, meglepő gyorsan kigyógyul. Kitűnő
