Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1906-12-23 / 51. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

411

— Tavaly is én adtam...

— Nem igaz, mert tőlem vett az asszonyság.

Sára belepirul ebbe a sok szives kínálatba.

Ment, futott, rá sem nézett arra a sok tarkaságra. Hja, a fiú még nem hozott pénzt.

Egyszerre egy fényes kirakat elé kerül. Oh, be sok drágaság. Ni, ott egy nagy bábu. Amott egy kard, puska. Szegény kis gyermekeim. Az üzletekből meg jöttek-mentek a vásárlók. Szarka komaasszonya már megvette a karácsonyi tisztességet. Olyan hegyesen mutogatja. Akkurát, mint egy tekintetes asszony.

Busan ballagott Sára asszony hazafelé. Szive keserűséggel volt tele. De reménysége sem hagyta el. Vájjon hozott-e a fiú pénzt? Vájjon fizették-e a munkát?

Amint a pitvarba lép, már a két gyermek elébe szalad ...

— Édes anyám, úgy vártunk már.

— Miért, gyermekeim?

— Miért? Hát édesapánk olyan boldog.

— No ládd-e, Sári, jó az Isten — mondotta a gazda teljes megelégedéssel. — Van már pénz.

Az asszony arca kiderül. Nyakába borul férje- urának.

— A jó Isten nem is hagyott el minket sohasem. Mi se’ hagyjuk el őt.

— Nem is hagyjuk.

... Ott lépdel már Sára asszony a piacon, ügy végig méri a kofasort, mint egy generális. Most már ő is parancsolhat.

*

És lassú borulattal jő a szent est. Mikor minden családnak megvan a tiszta, szent öröme. Mikor minden házban gyermekekké leszünk a gyermekekkel.

Az első szoba közepén áll a karácsonyfa. Apró kis gyertyák világa közt kandikál egy nagy bábu, fenyegetődzik a nagy kard, meg a puska. A gyermekek határtalan örömmel zsongják körül.

Mesteruramnak is ellágyul a szive. Mesterné asszonyom szemében könyek rezegnek. A visszaemlékezés lágyítja el a szivet és hozza a szembe a könyet. így volt az, mikor mi is gyermekek valánk. Hej, be jól esik ez a visszaemlékezés.

Kopogtatnak.

— Szabad!

Egy előkelő úrnő lép be.

— Mesterurékat jöttem megnézni — így szólott az úrnő, a háziúr életepárja.

— Köszönjük szívesen.

— No hiszen van kántálás, meg kántálás. A betlehemesek még hozzánk is felmerészeltek jönni. Nem is tudom, hogy nem tudják elhagyni már ezt az ósdi szokást.

Mesteruram pödört egy haragost a baj’szán. Hevülete támadt.

— Már nagyságas asszonyom — vágta ki mesteruram a lelke tartalmát — tessen megbocsátani, hogy azt mondjam, de én szerfölött csudálkozom, hogy igy tetszik beszélni.

Sára rántott egyet hirtelenében férje ura gé- rokján, attól tartván, hogy az ember most kitárja

egész szivét. De a mester csak mondotta tovább a magáét...

— Mán csak amondó vagyok, hogy ez bizony nem divat, de nem is ósdi. Mert meg köll ám becsülni, amit apáink reánk hagytak. Minden jó lélek igy teszen.

A vendég belepirult ebbe a beszédbe. Sára is forgolódott és bizony nem tudom tovább nem mé- gyen-e a teksztus, ha ebben a pillanatban a gyermekek tapsolva be nem szaladnak.

— Jönnek a betlehemesek!

— Már a konyhában vannak.

— A kis Jézus olyan szépen alszik a jászolban.

— Az öreg is itt van!

Mesteruram rátekintett a nagyságos asszonyra. Mintha némán és igy szólott volna nekie:

— Hej, be nincs is tiszta öröme annak, akinek tűzhelyén gyermekek nem élnek.

E percben belép egy hófehér ruhába öltözött fiúcska. Csákó a fején, lángpallos kezeiben.

— Szabad-e a betlehemmel bejönni?

—- Jöjjetek fiaim, jöjjetek. Akár odahaza.

— Behozzák a betlehemet. Énekelnek szépen, lelkesen. Majd jönnek a pásztorok, oda térdelnek a betlehemhez.

— Édes kis Jézuska — mondja az első — te vagy az ifjúság reménye.

— Jézuska — szól a másik — te hoztad meg a szegény ember szabadságát.

Aztán egy őszbeborult agg térdel le. Reszkető hangja ekkép esdekel:

— Sírom szélén tőled várom megnyugvásomat.

És kívülről földhangzik az ének újra és újra . ..

Glória ... Dicsőség!...

Angyalok jönnek,

Mondák az őrnek:

Jézus született éjjel,

Oh siess hát, kelj fel.

Majd az egész gyermeksereg rázendít:

Menjetek hát gyorsan, gyorsan a pajtába’,

Ott találjátok Jézust a jászolban.

— Bizony, mesteruram. Nem gondoltam, hogy ilyen megható ezeknek a gyermekeknek a játéka.

— Bizony úgy a’.

— Jöjjetek, fiaim, fel hozzánk is. Nagyon szívesen fogadlak.

— Igenis, nagyságos asszonyom — feleltek örömmel a betlehemes fiuk.

*

Alig mentek el a betlehemes fiuk, beállít egy ütött-kopott ruháju ember. Egész testében remeg. Rongyai nem fedhetik elcsigázott tagjait.

— Az Ur Jézus Krisztus áldja meg e házat minden áldással.

— Sára asszony szó nélkül megy a konyhába. Kalácsot, holmi apróságot hoz.

— Fogja, Simon bácsi. Aztán holnap jöjjön el ebédelni, ügy, mint a múlt karácsonykor.

A nagyságos asszony újra elképedt.

— Lássa, nagyságos asszony — szólott Sára kimenőben. Ez az ember egykor, nem régen, dúsgazdag volt. Akkor... oh akkor nem ismerte az Is-