Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-12-23 / 51. szám
412 MAGYAR FÖLDMIVELŐ tent, vallást. A betlehemeseket is elkergette. Onnan, abból a szép, nagy emeletes házból. De fordult a kocka. Tönkrement. Most a könyörület és a jó emberek tartják benne a lelket. — Szegény ember — szólott komoran a nagyságos asszony. Holnap jöjjön én hozzám ebédre. No, de megyek is már, mert a betlehemes fiuk énekelnek... * — Látod fiam, nem jól viselted magad a nagyságos asszonynyal szemben. Még megharagszik. így beszélt Sára nagy komolyan. — Dehogy haragszik. Ha a betlehemes fiuk is elmondják a magukét, még az éjféli misére is elmegyen. És hallik a fiuk éneke: Dicsőség, mennyben az Istennek, Békesség földön az embernek! Bodnár Gáspár. A legjobb vigasztaló. — Karácsonyesti kép. — Kigyultak a kéklő égbolt lámpásai, a fényes csillagok. Az éj fáradhatatlan vándora a hold, szelíd mosolygással tekint alá az emberektől lakott vidékre. Bent a barátságos, meleg szobában békessé- ges megelégedéssel együtt ül Csendes István és családja. Karácsonyesti öröm sugárzik le minden arcról. Minden szempillantás, minden szó kimondhatatlan lelki örömöt árul el. Hogyne, hiszen épp most ünnepük a legjobb vigasztalónak, az emberiség Megváltójának születéséi. Künn a fehér hólepellel borított utcán betle- hemesek éneke hangzik fel, kik bemenve a házakba, s ott a családokkal együtt örvendeznek a karácsonyest magasztos szép ünnepén. A lélek igaz ünnepe ez. Mikor eltávoznak a bellehemesek Csendes István házától, a gazda a régi diófa asztal köré gyűjti családja tagjait s mély áhítattal — mint hajdanvapái — zenditnek rá e gyönyörű szép karácsonyi énekre: »Krisztus Urunknak áldott születésén Angyali verset mondjunk szent ünnepén; Mely Betlehemnek mezejében régen, Zengett eképen : Dicsőség magasságban az Istennek, Békesség legyen földön embereknek ; És jóakarat mindenféle népnek És nemzetségnek.« Az utolsó versszakot megismétlik. E közben kopogtatnak az ajtón. Csendes gazda feláll székéről s az ajtóhoz siet, kinyitja azt s jószomszédot, vagy szives rokont várva, mondja: — Szabad! Csalatkozott. Nem jószomszéd, vagy szives rokon érkezett, hanem Bárdos Károly az ismert korhely, istenkáromló s részeges ember lépett be a szobába. Az áhitatos ünneplésben megzavart család csudálkozva nézett a jövevényre. Ki miután szétnézett a barátságos meleg szobában, levette sapkáját. a gazdához fordulva, köszönés helyett ezen szavakat mondotta: — Eljöttem gazduram, hogy megnézzem karácsonyestén a boldogságot, a mások igaz boldogságát. Én már úgyis boldogtalan, vigasztalan vagyok. Az leszek, amig csak élek. — Isten hozott Károly! — szakitá félbe a Bárdos beszédét a gazda. — Bár az hozott volna. De az már elhagyott, mert bevallom, én is elhagytam a jó Istent! — Ne keseregj Károly! Inkább ülj le, nesze itt egy szék. Bárdos leült. — Édesanyjok, — szólott Csendes feleségéhez — adj egy tányér forró levest Károlynak, meg kalácsot is a kis Jézus születésének emlékezetére. — Jaj de fázom — mondá Bárdos dideregve és mintegy bizonyitólag fogai összekoccantak. — Ülj közelebb a tűzhöz. Úgy történt. Ekkor már készen volt a forró leves s a váratlan, de szívesen látott vendég jó étvágygyal, mohón fogyasztotta el. Megköszönte szépen s azután feloldódtak nyelvének kerekei. Bárdos elmondta eddigi életének történetét. Miképen lett boldogtalanná, hogy a jó Isten elhagyta őt, mert ő is elhagyta az Istent; részeges, káromkodó, korhely életet élt. — Hej, gazduram — sóhajtott Bárdos, — higyje el, hogy gyermekkoromban én is olyan boldog voltam, mint most gazduram gyermekei. Édesapámmal s anyámmal együtt töltöttem a szént karácsonyestét. Énekeltünk, imádkoztunk s akkor oly nagyon boldog voltam... Most ki sem tudom magyarázni. De az idő múlt, apám, anyám elhaltak. Én elkerültem a városba, ott nem volt többé karácsonyest nekem, nem volt édes szülém. De volt cimbora elég; minden rosszra rábeszélő s hajtó gonosz lelkű cimbora. Hej, miért is hallgattam szavukra!?... Boldogtalan lettem. Elhagytam, megtagadtam magát a jó Istent is. Boldogtalan, vigasztalan vagyok... Pedig úgy szeretnék nyugodt, boldog lenni!... És a nagy ember szeméből könnyek gördültek ki. Az igaz bűnbánatnak könnyei. A gazda engedte könnyezni. Tudta, hogy minden könnyűvel, sóhajjal könnyebbül a bűnös ember lelke. Csendes erősen hitte, hogy e könnyek előhírnökei a töredelmes bűnbánatnak, a jó útra térésnek. Mikor látta, hogy Bárdos nagyon elérzé- kenyült, igy szólt hozzá: — Károly, mondok én valamit neked. Meghallgatom gazduram szívesen. Ilyen derék, becsületes jó családban, ahol az Isten lakozik, tudom, csak javamat akarják. Tessék mondani, én olybá’ veszem gazduram szavait, mintha édes szülém mondaná. Azt mondom én neked Károly, e szent estén fogadd fel, hogy ezután rendes életet élsz, Istenhez térsz. De ne csak fogadd, hanem tartsd is meg. Ekkor olyan boldog leszel, mint voltál gyermekkorodban. Mindenkor megvigasztal hited, a ma született Megváltó. Ő megváltotta az egész emberiséget s téged is. Ó a legjobb vigasztaló. Bárdos elérzékenyülve hallgatta Csendes István szavait s zokogásba fuló hangon suttogta: — Fogadom, megtartom!... — Úgy áldjon meg az Isten téged, amilyen
