Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1906-09-16 / 37. szám

IX. évfolyam. Szatmár, 1906 szeptember 16. 37. szám.

A föld beszél...

— No az már lehetetlen, — mondod sebtiben, a dolgot elhamarkodva, szives olvasó.

Pedig bizony, hogy nem lehetetlen. Mert a föld bár néma, de azért beszél; még pedig tanitó, oktató és követendő példákban. Olyan példákban, amilyenekkel egyetlen érző keblű, okos értelemmel megáldott ember nem rendelkezik.

Az év bármelyik szakában megnézhetjük a földet és beszélhetünk is vele.

A tavasz napsugaras, enyhe napjaiban kitárja kebelét és zöldelő vetéssel boritja be a kopár rögöt. Illatos virágot fakaszt az előbb kietlen, üres mezőn. A nyári időben növeli, érleli a veteményeket; az ősz beálltával teljesen élvezhetővé teszi azokat. Végre a tél elközeledtével csendesen megpihen.

De még pihenésében is beszél a föld. Az elvetett magot, mint az édesanya gyermekét dajkálja, fedezgeti, megvédi a fagyás- tól és előkészíti a kikeletre. Mily szép, fenséges példa! Milyen páratlan beszéd!

Legszebb példákban beszél a föld aratáskor. Az a rengeteg, végtelennek látszó kalász-erdő, mely ilyenkor a szántóföldeken emelkedik, mint világos, kézzel fogható, szemmel látható megfejtett példák bizonyítják, hogy a föld milyen eredményes módon képes hozzánk szólani.

örvendetes, megfejthetetlen, örök titku jelenség. A föld nyelv, szív, lélek, ajak nélkül tud beszélni hozzánk emberekhez. Minden hidegsége dacára forró hálára kötelez

bennünket. Méltán leoldhatjuk saruinkat a föld iránt érzett hálából.

Nem élhet ember e világon, akit a Gondviselés okos észszel, érző szívvel áldott meg, hogy ne tudna beszélni a mi néma, hideg keblű, de példákban oly dúsgazdag szülő, tápláló s hantjával eltakaró édesanyánkkal, a földdel.

Még ott is. ahol az élet kihalt, hová elhunyt kedveseinket kisérjük, a temető-kertbe, ott is halljuk beszélni az öreg földet. Mikor az emberek eltávoznak s gyámoltalanul, vigasztalás nélkül, elhagyatva kesergünk annál a sirhantnál, ahová talán egyetlen, forrón szeretett édesanyánkat, apánkat, testvérünket, vagy hitves-társat, jóbarátot temettünk el, még ott is megvigasztal a föld. Bemutatja példában, a siron nőtt fűven és a gyenge virágon, hogy elvesztett kedveseink nem maradnak örökké a földben, hanem egykor eljön számukra — és mindnyájunk számára is — a kikelet napsugaras tavasza s viszont látjuk egymást... Ilyenkor a lélek felvidul s könnyebbült kebellel, élő hittel s reménységgel eltelve hagyja el az ember a néma temető-kertet s megyen tovább rendeltetésének ösvényén.

Ha hazát cserél az ember, akkor is inti a föld. Nem igaz, ideig-óráig tartó mese az, amit olyan sokan mondanak:

— Ott a haza, ahol van mit enni, inni bőven, ahol nem kell a gyomorért kiabálni. Ahol könnyen, csekély dolog után is megél az ember komótosan.

Nem igaz, — mondjuk még egyszer. — Ezeknek az embereknek csak a nyelvük