Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-26 / 34. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 275 ási, hatalmas sörényű oroszlánokat, már t. i. kőből faragott oroszlánokat nézi. Sokáig nézi, fel is ágas- kodik-kapaszkodik, hogy szinte tartottam tőle nehogy valamelyik pandúrral, akarom mondani rendőrrel vonatkozásba kérüljön . . . — ügy van! Kiáltott egyszerre nagyot, ügy van, nem mese. Valóság. No asszony, ugy-e hogy nem mindenki bolond, aki elhiszi . . . — Mit, urambátyám? — Ehol ni! Hát csakugyan nincs nyelve az oroszlánoknak. Most már hiába tagadjátok. Igaz, úgy van. A hatalmas oroszlánok nyelv nélkül maradtak. Ennek a történetét hallotta uram- bátyám. És pedig eképen: Torna-Pinkácon nem régen halt meg az agg Frick Jakab varga. Az öreg ember, mint a V. H. irta, arról volt nevezetes, hogy ő tette csúffá a lánchíd oroszlánjait. Mert Frick Jakab valamikor nagyon régen, mikor még nem volt a haja galamb ősz, mikor még pajkosan ugrándozott a majszter virgácsai után. Pesten volt inasgyerek. Akkor készítették el a lánchidat s a kiváncsiak között volt a Jakab inas is Alig ért a fiú a kőoroszlánhoz, nagyot kacagott a pompásan kifaragott állatokra. Ott állt az oroszlánok szobrásza: Marschalko János is, a ki érdeklődve leste a hatást. Eddigelé mindenki dicsérte a művet, csak épen ez a susztergyerek talál gáncsolni valót, Idegesen kérdőre vonta: — Min nevetsz? — Az oroszlánokon — felelte vigyorogva Jakab inas — hihihi, hihihi, hát nem látja, hogy — nincs nyelvük. Marschalko uram a homlokára ütött. Bizony megfeledkezett az oroszlánnyelvekről s nem is tudta elviselni a sok gúnyolódást, mely Frick Jakab miatt érte. Azt beszélik róla, hogy a nyelvtelen oroszlánok miatt beleugrott a Dunába. Pedig nem ugrott. A hatvanas években halt meg a derék mester természetes halállal. Frick Jakab pedig visszavonult a kis veszprémmegyei faluba s ott folytatta a becsületes susztermesterséget. Az oroszlánokat azonban nem nézte meg többé életében. Ezen nagy igazságtétellel voltunk elfoglalva, mikor a hullámzó áradat, már mint emberáradat lökött egyet rajtunk, hogy akarva — nem akarva indulnunk kellett. Vittek. Már a várba vezető utón vagyunk. A bástyákon ... a nagy, régi idők maradványainál. Urambá- tyám meg-megáll és sóhajt . . . — Itt mászták meg élet-halál, puskaropogás közt ők a dicsők ... a halhatatlanok Budavárát. Mikor bevették. De sokáig meg nem álhatott az öreg, nem is beszélhetett, mert az emberáradat lökte vitte tovább, Fenn vagyunk a várban. Ránk sötétlik a gyűlölt szobor — a Hencié (azóta már az is elpusztult.) Amint urambátyám meglátja, hangosan morogni kezd. Apám oldalba bökte, mert félő volt, hogy csakugyan vonatkozásba kerülünk valami őrrel vagy katonával. A szent György terén áhitatos és hazafias érzéssel voltunk eltelve. Aztán megmutatták a helyet, ahol Hunyady Lászlót, a szép, daliás magyar leventét lefejezték. Háromszor csapott a hóhér ifjú nyakára, mig nemes lelke elszállott. Az esküszegő király meg is kapta a büntetését mardosó lelkiismeretében. ... lm kezdődik már a fényes ünnepség. Katonaság áll sorfalat . . . Indul az óriási körmenet a királyi várlemplomból, fényes nagy körmenet. Főpapok, miniszterek, diszbeöltözött katonaság, testőrök, ifjak, öregek, urak és egyszerű vidéki emberek hul- lámzanak. Egy pazar díszítésű szekrényt visznek a papok vállaikon. E szekrényben van egy megfeketedett, összeaszott, de azért épségben maradt jobb kéz. Ez a szent Jobb. Szent István apostoli és első királyunk Jobbja. Ezer esztendő, drága szent kincse, csodákkal teljes kincse a magyar nemzetnek. Jólhangzik az ősi ének ezer és ezer ajkról. — Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga ? — Hol vagy István király, téged magyar kíván. Urambátyám utat bökött magának és odaférkőzött majdnem a szekrényhez. Hiába mondottuk neki, hogy majd a nap folyamán közvetlen közelről láthatjuk. Mikor a vártemplomban egész napon kitéve marad. — Most látni akarom. Akkor majd megcsókolom, felelt Dani bácsi. A hullámzó körmenet aztán elérkezett a Mátyás templomba. Ide már nem juthattunk be. Csak kívülről bámultuk, néztük ezt a királykoronázó, annyi időt, vihart átélt — most már teljes díszben álló — hires templomot. Azt olvastam róla, hogy a magyar történelmi emlékek legremekebb példánya. Királyokat koronáztak benne. Ami agg királyunknak fejére is itt tették Szent István koronáját. Valószínűleg IV. Béla vetette meg alapját. Mátyás király meg újra építette. Mikor a török félhold ragyogott Buda ormán — fő- mecset (török imaház) volt. Újra való építését (illetőleg újítását, 1873-ban rendelte el királyunk. 1896. aug. 18-án teljesen készen volt és gyöngye lett Budapestnek. Most Budavárában a következő templomok vannak: Vártemplom, ennek kriptájában van József főherceg családjának sírboltja. Azóta már ő is, a legmagyarabb főherceg László fiával együtt itt alussza álmait. Itt őrzik továbbá szent István jobb kezét is. Ez a templom a török dulást és kemény ostromokat dacolva állotta ki. Mátyás templom vagy Boldogasszony templom, melyről imint Írtam. Helyőrségi templom. A török dulás előtt 12 templom volt a várban. . . . Urambátyám bár kifáradt, de nem engedett a 48-ból. Ott kellett a várban vele maradni egész nap. Szeretném bizony ami fővárosi éleményeinket egész bőségében tovább is leírni. De félős, hogy majd unalmassá leszünk az olvasó előtt. Vagy nem? Gáspár deák. Mikor a gyermek fél. Érdekes és nem mindennapi kérdést, illetőleg családi jelenséget tárt fel előttünk egy olvasónk. — Tíz éves fiam, különben korához mérten jól fejlett, okos, meglehetősen tanuló, rémségesen félénk. De csak ha az este beáll. Világért ki nem menne az udvarra, lefekvés előtt pedig az ágy alá bújik, hogy nincs e ott valami rossz ember. Még a
