Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-07-29 / 30. szám
MAGYAR FOLDMIVELŐ 243 A mint közelebb mentek, egy nagy medvét láttak a gyermekek, mely zene- és dobszóra dörmögve mutogatta művészi fogásait. Hátsó lábain ágaskodva táncolt és cammogott ide s tova. Pista csaknem halálra nevette magát e fölött. A medve mellett egy dromedár (egypupu teve) állt, melynek hátán egy kis majmocska fürgén ugrándozott. Amint a medve készen volt művészi mutatványaival, a dromedárra került a sor. Hosszú nyakával bókott kellett csinálnia, első lábaira letérdelnie s végre mind a négy lábára lefeküdnie. Amint a dromedár igy feküdt, a£t kérdezte a medvetáncoltató, hogy nem volna-e kedve vagy bátorsága valamelyik gyermeknek a dromedár hátára fölmenni. Pista mindjárt előugrott. Neki ugyanis már foga volt a kis majomra s nagyon szerette volna a farkát megcsípni, minthogy mindig feléje vicsorgott. Merészen fölpattant a dromedár hátára, mely ismét lassan fölemelkedett. Pista erősen tartotta magát, hogy le ne essék. Most hirtelen fején termett a kis majom, mindenféle nevetséges torzpofákat mutogatva, a mi a nézőket a pukkadásig megnevettette. Pista le akarta rázni magáról a majmot, de az úgy ült ott, mintha oda lett volna nőve. Várj csak, gondolá Pista, majd kifogok én rajtad! Tudom, hogy megemlegeted! Megfogta a majomnak farkát s amint csak birt oly erősen csípett bele körmeivel. A majom nyöszörgőd és vonyitott, Pisla pedig kacagott. Azonban egyszer csak elkezdi fogait vicsorgatni a kínozott állat, beleharap a fejébe Pistának, azután kegyetlenül kezdi pofozni karmaival, úgy hogy a boldogtalan gyermek fájdalmában már se nem látott, se nem hallott. Ekkor ő kezdette el a jajgatást még élesebben, mint a majom, s mennyre földre kérte a medve- táncoltatót, hogy szabadítsa meg a majomtól. Csak nagy ügygvel-bajjai sikerült az, úgy, hogy Pista egészen összemarcangolt, véres arccal szállt le a dromedár hátáról, ráadásul még ki is nevették a körülállók s szégyelve ment haza. Azon időtől fogva sohasem jutott eszébe a szegény állatokat kínozni. Az uszkár. Antal meglátogatta egy nap pajtását, aki mintegy félórányira lakott az ő apja házától. Mikor hozzáment, Miklós épen egy szép, hófehér uszkárral játszott s mindenféle mesterfogásokat csináltatott vele. Nézz csak ide Antal, mondá Miklós, és vigyázz, mily szép mesterfogásokat tud az én uszkárom. Megparancsolta neki, hogy üljön, — a kis uszkár leült; parancsolta neki, hogy ugasson, a kis uszkár ugatott: megparancsolta, hogy ezt vagy amazt a tárgyat hozza el, — elhozta, szóval a kis uszkár mindent megtelt, ami neki parancsolva volt. Antal azon nagyon csodálkozott s föltette magában, hogy pajtásától a kis uszkárt ellopja. Még ugyanaz nap kínálkozott arra alkalom. Miklóst az atyja valahova kiküldötte s mikor elment, Antal elővett egy madzagot, rákötötte azt a kis uszkár nyakára s elvitte magával haza, ahol, hogy valamikép el ne szökjék, bezárta az istállóba. Másnap ejment Antal az istállóba, hogy épen úgy, mint Miklós, az uszkárral a mesterfogásokat megtétesse. Hanem nagy bámulatára az uszkár nem engedelmeskedett neki. Antal erre megharagudva, botot hozott és az ebet azzal akarta engedelmességre kényszeríteni. De ezt az uszkár nem tűrte, ráugrott Antalra s derekasan megharapta a lábát. Jajgatva vágta be Antal az istálló ajtaját s beszaladt a mamához, hogy esetét elpanaszolja. Mamám! Engem az a gonosz, fehér uszkár megharapott! mondá, — Miféle uszkár? kérdé a mama. — No hát az a melyik az istállóban van. — Hát hogyan jön uszkár az istállóba ? kérdé tovább a mama. — Antal erre elnémult, mert azonnal eszébe jutott, hogy ő az uszkárt lopta. Hanem amint a mama szigorúbban elővette, mindent megvallott. ügy kell neked! mondá a mama. A harapást megérdemelted büntetésül lopásodért. Most azonnal vidd vissza a kutyát Miklóshoz. Antalnak vissza kellett vezetni a kis uszkárt Miklóshoz és fájdalmait is türelmesen elszenvedni. Belátom mondá Antal, hogy igazságtalan sze- rezményen nem lehet Isten áldása. ISMERETEK-TÁEA. Petőfi Sándor. Ki ne hallotta volna nevét emlegetni Petőfi Sándornak? Ő volt a magyar nemzet legeredetibb népköltője. A nehéz időkben mint üstökös csillag jelent meg Magyarország viharos felhőkkel borított egén. Rajta kívül alig ismerünk népköltőt, aki úgy tudott volna szólani a nemzethez, aki úgy bele tudott volna markolni a magyar nép szivébe-lelkébe mint ő. Aki nemcsak mint költő, lantjának húrjain pengette, élesztette a honszeretet tűzét, hanem mint polgár és katona példás tettekkel szolgálta a rajongásig szeretett hazát; annak jólétéért, szabadsága megvédelmezéseért kész volt feláldozni életét is. Lelkesítő »Talpra magyarjával felrázta tespedésé- ből a magyart. A hazaszeretet százhangu lángszavával tulzúgott a Kárpátok szédítő magas csúcsain és az idegenben élő magyar nép meghallván a hivó szót, sietett a veszélyben levő édes haza védelmére. Lelkesítő szavalataival, verseivel mély barázdát szántott a százados béklyókba vert, majdnem megbéni- magyar nemzet szivén-lelkén. És hatalmas, termőképes talajra talált. * Petőfi Sándor 1823. január elsején született Kiskőrösön. Atya mészáros mester volt, édesanyja a valódi magyar anyák mintaképe. Fiuk Sándor, szilaj természetű, szabadságszerető volt. Ezt bizonyítja élettörténete. Szűknek találja az iskola falat, lelke, képzelete messze elrepül, nem figyelmez az előadásra. Természetesen igy nem tud megbarátkozni tanáraival és könyveivel. Nem érez magában hajlamot a latin és görög betűk tanulására. így aztán nem csoda, ha szülei nagy szomorúságára igen gyakran szekuodával terhelt bizonyítványt visz haza. Az öreg Pelrovicsot ez annyira elkeseríti, hogy már- már a mészáros mesterségre szorítja Sándort. De a
