Magyar Földmivelö, 1906 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1906-05-27 / 21. szám
MAGYAR FÖLDMIVEUŐ 169 Az önfejűséggel csak viharokat támaszt, melynek keserűsége az ő szivére borul. A »lenni kell« elmúlik ám és egyáltalán megszűnnek mindazon dolgok, melyek pedig reá nézve olyan természetesek va- lának. Mi lesz ennek a következménye? Elégedetlenség, boldogtalanság — szerencsétlenség íme valóban igaz, hogy a legtöbb szerencsétlen ember ott nő fel — a szülők becézgető karjai közt. Szülők, vigyázzatok tehát! Vidor. A mi leányaink. A nép leányairól, falvaink fejlődő virágairól emlékezünk jelen alkalommal. Mert úgy vagyon a dolog, hogy nemzeti életünkben, a mi magyar társadalmunkban igen-igen megszívlelni való dolog ám, hogy mikép, hogyan fejlődnek a mi leánj'aink? Az ifjúság a nemzet virága. Az ifjúságé a jövő. Attól függ ugyanis a reánk következő idők boldogsága, attól függ a nemzetnek, ennek a nagy, hatalmas családnak szilárdsága, megelégedése, hogy minők, és hogyan épülnek fel azok a kis fészkek, melyben majd a nemzet uj generációja családi életet fog élni. Ennek a családnak és minden családnak a férfi az értelme, az esze, de a nő pedig szive, lelke. Úgy is mondják, mikor egy-egy család elveszti a nőt, az anyát, a házi asszonyt, a jó gazdasszonyt: elszállt a ház, a család lelke. Addig volt lelke annak a tűzhelynek, mig az asszony élt. Úgy is van. Az asszonyt azért hívják feleségnek, hogy fele gond az övé legyen. Hogy amit a férfi megkeres, azt az asszony megtartsa, gyümöl- csöztesse. Mindezekből tehát látni való, hogy egy jobb kornak, a mi népünk számára munkálandó jólétnek felépítésében nem kicsinylendő, hogy és rpikép nevelődnek, készülnek legszebb hivatásuk betöltésére a mi falusi leányaink? Hát mi tűrés, mi tagadás, egyenest ki kell mondanunk, hogy bizony itt is — baj van a kréta körül. Falusi leányaink jókora részét nem úgy nevelik, hogy ő egykor betölthesse azt a hivatást: boldogítani egy lényt; egy az ő köréből való legény-embert úgy, hogy általa ő maga is boldog legyen. Egykor és talán még nem is oly régen a falusi leány éppen úgy szerette a mezőt, a kerteket, a búzaföldeket, a mezei munkát, akár a legény-ember. Úgy értett a fiatal asszony a gazdasághoz, akár az ember, a gazda. A konyhában is a maga lábán állott, a háztartásban is ugyancsak híresek voltak a régi falusi asszonyok, de segítő felei voltak ám a gazdának a gazdálkodásban is. Nem csuda, ha akadtak férjek, kik arra kérték az Istent, hogy ha már a természet törvénye szerint megkell halniok, hátIvegye őket előbb el az Isten. Mert az asszony asszony lesz a talpán. De a férfi — a ház lelke nélkül gyámoltalan, tehetetlen — árva marad. Ma fordult — a kocka. A mi korunkban sok a hazajáró lélek. Akik a háztartásban tehetetlenek, a gazdaságban meg valóságos anyámasszonyok. Ma nem nevelik úgy a leányokat, hogy asszony legyen a talpán. Elkényeztetik, cifrálkodóvá, hivalkodókká teszik. Tisztelet illesse a tisztes kivételeket. És az a korai elkényeztetés, az a korai cifrál- kodás és hivalkodó’ élet más veszedelembe is dönti a mi falusi leányainkat. Kicsi lesz nekik a falu. Paraszti a szüleiház. El tehát, igen be a városba. Úri szolgálónak, úri szobalánynak. Jó fizetés, könnyű facér élet. Ez aztán a valami. A városba való özönlés teszi tönkre úgyszólván a falusi családi fészkek rakását és magát a családi életet is. A városból sokan visszatérnek a faluba, mások pedig — szomorú kimondani — elhullanak, elrothadnak, mint a korán leesett levél . . . Köny rezzen meg a szemben, ha sorsukra gondolunk! Hej, sok szüle, sok anya ma is siratja az ő — eltévelyedett, tönkre ment, ismeretlen helyen élő, sorvadó leányát. Falusi leányok, hullassatok értük ti is egy köny- cseppet .... aztán okuljatok! Akik pedig visszatérnek a városból a faluba, cifrán, városi felfogással és elmajmolt úribb modorral, azokból már nem igen lesz jó, helyre családanya, gazdasszony. Azok nem igen lesznek a háznak lelke, szive, édes jó mindene. Azok nagy igényűek, azoknak nem bir keresni a férfi, Mint példákkal bizonyíthatjuk, ilyen házasságok miatt is sokan elfutnak tengeren tulon . . . az uj világba. Aki asszony a talpán, az bezzeg oda köti az embert ehhez a röghöz. Vele dolgozik, vele takarékoskodik, vele remél és küzdve bízik, mert mégis csak itthon vagyunk mi legboldogabbak. Hát ime, ilyen nagy és mélyre való ható hivatása van — a mi falusi leányainknak. A siket-némák. Bizonyára láttatok, vagy ismertek olyan szerencsétlen gyermeket, a ki siket-néma? A ki az embernek legdrágább kincsével, a beszéddel nem rendelkezik, a ki nem hall és igy a kinek egész valóján meglátszik, hogy két hatalmas érzék hijjával van. Mily szomorúság borul a családra az ilyen gyermek sorsa miatt. Nem elég, hogy testileg béna az ilyen gyermek, de — ha kellő és kiváló oktatásban nem részesül, még szellemi sötétségben is marad. És tudjátok-e, hogy Magyarországon 15—20 ezer süket-néma él ? És tudjátok-e, hogy e számmal szemben csak kevés siket-néma intézettel rendelkezünk. Mi történik a többi szerencsétlenekkel? A kik be nem juthatnak az intézetbe, a kiknek nincs megadva a mód arra, hogy a siket-néma beszédtanitás szerencséjében részesüljenek? Tengődnek és az emberiség irgalmáért esedeznek ! Megdöbbenve olvassuk, hogy pl. a váci országos siketnéma intézetbe 127 jelentkező siketnéma gyermek közül csak 16-ot vettek fel; hármat hely szűke miatt vissza kellett utasítani. Szomorú állapot!
