Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-12 / 45. szám
356 MAGYAR FÖLDM1VELÜ az 1894. évi XII, törvénycikk a birtokossági közgyűlésnek teljes önkormányzati jogot biztosit a tekintetben, hogy a legeltetés módozatai s a legeltetési jogok felhasználása tekintetben intézkedjék, a vármegyei mezőgazdasági bizottság állategészségügyi s gazdasági szempontból is célirányosabbnak tartja azt, ha a legeltetési jogosultságok bérbeadása a birtokosság összességének, vagy az ezzel megbízott birtokossági tanács kezében van elhelyezve mintha a felebbezők kívánsága szerint legeltetés1 jogával bárki szabadon rendelkezhetik. Az egyesület ez alapon a felebbezést elutasította. VASÁRNAP DÉLUTÁN. Mikor majd a levegőben hajókázunk ... Bagossy Bertalantól. Bell boldogok volnánk mi emberek, ba szárnyaink volnának, mint a madaraknak s minként azok úgy mi is minden nagyobb készület és egy krajcár útiköltség nélkül odarepülhetnünk, a hova szivünk vonz bennünket. Oly boldognak éreztem magamat gyermekkoromban, midőn Pista bátyám, a révész, bárkájába vett s nyilsebességgel siklottunk át a Duna sima tükrén a kívánt irányban. Az pedig valósággal ünnepszámba ment, ha anyámmal a szomszéd városba utaztunk. Már akkor elgondoltam, miért nem kerítheti az ember uralma alá a levegőt, mint a hogy szárazfölnek és víznek urává lett? Aki ebéd után igy adott ábrándos gondolatainak kifejezést, az Faragó Miska bognár legény volt. Mig öblös pipájából bodor füstöket eregetett, szomorú mosolylyal rázogatta két keze közötl tartott pénzerszényében azt a néhány piculát, mely annak egyik szegletében meghúzódott s arra volt szánva, hogy Miskának a karácsonyi ünnepekre úti költsége legyen. Azok a fehér, szabályos ezüstkarikák pedig mintha csak azt felelték volna vissza csengő szavukkal : — Ne igen rázogass bennünket s ne tégy ki a napvilág hatásának, mert mi olyan tündéri lovacskák vagyunk, hogy a mint a szabad levegőre érünk, köd előttem, köd utánam, azonnal elpárolgunk. Ezen részint magyar, részint nemzetközi nyelven tartott párbeszédnek Vágó András majszter ur volt szemtanúja. Köhintett egyet-kettőt, gyorsabb ütemben szívta pipáját, hogy ki ne aludjék; igy szokott ő tenni, valahányszor valami fontosat akart mondani. — Már kedves öcsém — igy szólt — ha az ember valami szép cél felé törekszik, nem léha ábrándozással segít magán, hanem az arra vezető eszközökkel. Ha te karácsonyi utadra pénzt akarsz gyűjteni, ne álmodozzál madárról, tücsökről, bogárról, hanem légy takarékos. Nem azért mondom, hogy magamat dicsérjem, hanem, hogy neked a helyes utat megmutassam, én fiatal koromban hasonló helyzetben megtagadtam magamtól a vasárnap délután rendesen megengedett félliter bort, nem ültem le kártyázni, nem szivaroztam. Lassan gyűl a krajcár, türelem kell, mig bankóvá nő. — Egyébiránt, hogy azt ne gondold, hogy az emberi találékony ész nem tett kísérletet arra. hogy a légkör magasabb tájait is átröpülje, habár nem úgy, mint a madár, szárnyakkal; elmondom neked, mit láttam, mikor 1870-ben a németek által ostromolt Párisban voltam. — Nem terjeszkedem ki az ostrom egyes részleteire, mert a percmutató már a kilencesen van, egy negyed óra még s üti a kettőt, a mikor nekünk a műhelybe kell mennünk. Csupán azt mondom el, ami a tárgyhoz tartozik. — Említettem már neked is egyszer, hogy legény koromban a finomabb kocsi munkák elsajátítása végett Párisba mentem. Mig itt dolgoztam, Napoleon császár háborúba keveredett a poi'oszok- kal s nehány heti csatározás után mi párisi lakók azon vettük magunkat észre, hogy a várost a poroszok körül fogták és sem belőle kimenni, sem hozzánk bejönni nem lehet. Kézelheted, hogy oly óriási városban, mely már akkor is két millió lakost számlált, az élelmi szerek bevitelének meggátlása csak pár nap múlva is mily éhínséget idézett elő. Mi szegényebbek, hogy mást ne emiitsek, a megpu- hitott csontokat, ló és macskahust nyalánkság gyanánt ettük. Ezen tűrhetetlen állapot megszüntetésére a polgári és katonai kormány mindent megtett, de sikertelenül, mert a porosz sereg minden törekvésnek útját állotta. A várost csak úgy lehetett volna megmenteni, ha az őrsereg érintkezésbe tehette volna magát a messze távolban levő francia csapatokkal s egyértelmüleg működhettek volna. Igen de, hogy valósítsák ezt meg, mikor minden ut és kapu zárva volt előttük, ha csak át nem repülnek az ellenséges seregen? És ők ezt megkisérlet- ték léghajók segítségével. — Mi az a léghajó, majszter Ur? — A léghajó — fiam — a körlégnél könnyebb légnemmel megtöltött gömb, melyről kis csónak csüng alá, hol az utas helyet foglalhat. — Hallok, de nem értek, majszter uram. — Mindjárt megérted, csak légy türelemmel! Tudod azt, hogy a vízben az olyan tárgy, mely nála nehezebb, fenekére száll; a mely nála könnyebb, az a fölszinen úszik ; s a mely vele egvensulyu, az a felszínen és fenék közölt közömbösen száll föl és alá. Ép igy van ez a levegővel is. A fölhajilott kő, leesik, mert nehezebb a levegőnél; a pehely úszkál benne, mert vele egy súlyú; a megmelegitett levegő hirtelen fölemelkedik a közönséges hőmérsékletű körlégben, mert nála könnyebb. Hogy ez utóbbi állításom igazságáról meggyőződhessél figyelmeztetlek házaink kéményeire, melyekben a tüztől melegített levegő magával ragadja fölszálllában a kormot is és vele együtt a füstöt alkotja; emlékeztetlek színházainkra, melyekben, ha nagyszámú közönség van jelen, a magasban levő karzatokon türhetlen a meleg, holott a földszinten kellemes hőmérséklet uralg, vagy pedig tégy magad kísérletet: forró kályha fölé dobj apró, vékony papirszeleteket s ezek fölfelé fognak szállongani, mert a fölemelkedő meleg levegő magával ragadja őket. — Ezt már értem majszter uram, de mikép készül a léghajó? — Létezik a bennünket környező levegőnél
