Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-11-05 / 44. szám
348 MAGYAR FÖLDMIVELÓ Most hangosan olvas, hogy reszkető hangját Jó testvérei is egytől egyig hallják: »Ha az élet olykor keserű is lenne, Segít a jó Isten, csak bízni kell benne ; Erős bizalommal, igaz reménységgel. Ah 0 azt, aki jó, soh’se hagyta még el. Csak azok aggódnak és nem boldogulnak, Kik a jó Istenre keveset gondolnak; Kik hasuknak élnek, mint a földnek férge, S csak ha káromkodnak, néznek föl az égre. Mig az igazaknak lelke fölvidámul, Száll a gond szivökről, mint madár a fáról, Megenyhül kebelök, vigasz ömlik rája És édes reménység fakadoz utána.« Majd aztán a végén ilyen szókkal végzi: »Hallottátok-e jól: Náni, Bábi, Lizi? Ez erős imának mi a foglalatja, Hogy Isten, a ki jó, soha el nem hagyja.« így szól az imádság, — mondja Klári néni, S a testvérek szive újra kezd most élni, Vigaszszal, úgyszólván színig elöntötte Klári néni öreg imádságos könyve. B. S. Csendesen.... — A »Magyar Földmivelő« eredeti elbeszélése. — Szegényes szobájában súlyos betegen fekszik az édesanya. Szerető férjét évekkel ezelőtt eltakarta a sötét sir; egyedül él öt éves kis leányával Mariskával. Az okos kis gyermek ott játszik beteg édesanyja ágya előtt a földön; csendesen, alig hallhatóan beszél babáival, ringatja, csititja s végre elaltatja őket. Aztán oda megy beteg édesanyjához, megnézi vájjon alszik-e. Úgy találja, hogy alszik. Pedig az édesanya nem aludt. A súlyos betegség lezárta szemeit, nem láthatta előtte álló kis leányát. A kis Mariska pedig visszament babáihoz és mintha azok nyugtalankodnának, gondosan betakarja őket és csendesen súgja nekik: — Mamuka alszik, aludjatok ti is, ne lármázzatok, mert a mama felébred. Aztán ismét visszatér a beteghez, leül ágya elé egy székre és nézi, nézi a mamát, aki alszik. Kicsiny szive nem érzi még azt a nagy veszteséget, mely előbb az édesapa halálával s most pedig az anya nagy betegségével reá nehezedett. Ő még nem is sejti, hogy az a kérlelhetetlen vén kaszás, a halál, aki az édesapát elvitte, ott ólálkodik közel és ő hiába őriz; édesanyját is elragadja, szemét lezárja és viszi ki a csendes temetőbe. Az orvos megmondta a szomszédoknak, hogy csak nehány napig bírja ki a beteg, mert a nehéz munka, melyet férje halála után végzett a gyeuge nő, teljesen aláásták egészségét és nagy csuda történne, ha kigyógyulna betegségéből. A szomszédok csak ritkán néznek át a beteghez. Ugyan ki is törődik a szegény özvegy, beteg nővel és kis leányával ? ... Van mindenkinek elég baja — mondják sokan. — Az emberek olyan szívtelenek. Talán nincsen, vagy kőből van a szivük. Pedig olyan jól esnék a betegnek, ha valaki meglátogatná őket; többször mondta is, mig nem volt ilyen nagy beteg. Most már alig tud beszélni. A kis Mariska már órák óta ül édesanyja ágyánál csendesen. Éhes is, hiszen ma alig evett valamit, de azért nem szól semmit, nem kér kenyeret beteg anyjától, mert fél, hogy felébred. Hadd aludjék. Az orvos azt mondta tegnap neki: — Csendesen légy kis leányom, hadd aludjék a mama! Ő vár csendesen. Az ablakon észreveszi, hogy a szomszédasszony ételes edénynyel jön haza a mezőről; tehát már dél is elmúlt. Az éhség nagyon, gyötri a kis leányt, kétszer is reászánta magát, hogy felkölti a mamát és kenyeret kér tőle. de mindig eszébe jutott az orvos szava: — Csendesen légy, hadd aludjék a mama!... Az édesanya nem aludt. A súlyos betegség némitotta el és tette látszólag alvóvá. Nehány percig feleszmél és alig hallható hangon szóllitja kis ápolóját, szeretett gyermekét: — Mariska!... Mariska!... Az ártatlan kis gyermek örömmel, derült arccal siet nagy beteg édesanyja ágyához, föléje hajlik, várja mit mond az édes. Várja a kenyeret, hiszen nagyon éhes. Milyen nehezen várta, hogy felébredjen a mama. A nagy beteg nő azonban nem kenyeret ad éhező kis gyermeke kezébe, hanem kér tőle egy pohár vizet, aztán elhalóan, töredezve mondja : — Azt a szép imádságot mondd el, amelyre én tanítottalak __ azt mondd el szépen__Mariska — sz épen... És a kis Mariska ártatlanul, szépen, csendesen, olyan szivrehatóan kezdte el: — Add jó Istenkém, szépen kérlek, hogy mindig jó és jámbor legyek. Akkor én is — mennybe megyek. Miként a viharos éjszaka ijjesztő sötétsége el- oszlik, ha derengeni kezd a hajnal, úgy oszlottak el a beteg nagy fájdalmai a szép imádság hallatára. Midőn a kis Mariska elimádkozta a mamájától tanult kedves fohászt, a beteg elcsendesedett. Mariska újra és újra suttogta: — Csendesen, mert a mama alszik. Sz. F. Az aggastyán és a három ifjú. Három ifjú sétált egy kert mellett, hol egy nyolcvan éves öreg ember fát ültetett. — Ejnye atyuska; — igy szóltak az ifjak; — ugyan minek ültet fát ilyen aggkorban, hiszen nem érheti meg azt az időt, a mikor majd gyümölcsöt terem. Gondoljon a halálra s bízza ezt a munkát a fiatalokra. — Fiaim, felelt az aggastyán, nem magamnak ültetem én e fát, hanem gyermekeim s unokáim számára. Tudom, hogy öreg vagyok, és minden pillanatban meghalhatok. Ti fiatalok vagytok, de azért ne bízzátok el magatokat. A halál nem kérdi azt hány éves valaki; csak úgy elviszi az életben kifáradt aggastyánt mint az életvidor ifjút. Az ifjak némán hallgatták az öreg ember szavait, s. meghatottan távoztak.
