Magyar Földmivelö, 1905 (8. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-01 / 39. szám
308 MAGYAR FÖLDMIVELŐ kérelemre: »Istennél a kegyelem!« lön mindannyiszor a válasz. Ezen, a remény utolsó szikráját is kioltott válasz után a foglár ismét szokásosan tiszteleg az őrnagynak, s felénk fordulva hozzánk jön, itt Pöltenberg előtt megállva, katonailag tiszteleg s mondja német nyelven: »Kérem, kapitány ur!« (valamint ennek, úgy a többinek is azt a rangot adva meg. melyet az osztrák hadseregben viselt), s erre a kulcsokat véve elő, kezét, lábát a vastól megszabadítja s a hóhér rendelkezésére bízza. A hazáját hőn szerető tábornok végvigasztalást nyújtó papjától kisérve és Istenhez imát rebegve ment az első oszlophoz, ott a bakónak két szolgája alant,felül pedig maga a brünni bakó teljesité szörnyű kötelességét. Legelső volt tehát, ki tőlünk e földön örök búcsút vett, Pöltenberg Ernő. Másodszor a foglár Török Ignác előtt állott meg, s mint előbb, ugy most is kötelességét teljesité, mi pedig mint az elsőtől, úgy tőle is és rendben mindegyiktől forró kézszoritással és barátságos bucsucsókkal váltunk meg. Lahmer György következett a kettő után. Negyediknek szólitá a foglár Knezics Károlyt. Négytől már szomorodott szívvel elbúcsúztunk s megváltunk. Leitungen gondolva, hogy vagy mindjárt, vagy nemsokára rákerül a sor, igy szólt a vele volt Baló Béni helvét hitvallású lelkész úrhoz: »A mint ezek a tisztelendő urak egész a bitófáig kisérik a reájuk bízottakat: ugv ön is legyen szives ve- velem egész odáig jönni!« De a foglár Nagy Sándor Józsefet oldá föl a bilincseiből. Midőn a bakó a kötelet már-már a nyakára szoritá, fönhangon kiáltá: »Éljen a haza!« s megszűnt élni... Jött ismét a foglár s gróf Leiningen Károlyt a már fönt megirt szokás szerint szólitá. Mikor kezéről és lábáról a vas levétetett, a vezénylő parancsnoktól engedelmet kért, mit megnyerve, egész lélek- éberséggel igy szólt : »Csak most későn esett tudomásomra, hogy a hírlapokban felőlem azon hir szárnyal, mintha én Budavára bevételénél az osztrák tiszteket orozva legyilkoltattam volna ; nekem most többé ezt lapok utján megcáfolni alkalmam nincs; de itt az utolsó percben Isten szabad ege alatt a jelenlevők előtt, midőn mindjárt az Isten itélőszéke előtt állandók, e felőlem terjesztett hirt ünnepélyesen alacsony rágalomnak nyilvánítom!« Mikor a bakó nyakára illesztette a kötelet, igy szólt: »Isten veletek, bajtársak! Nemsokára egy más ítélő biró előtt fogunk állni, hol hiszem, igazságosabban fognak ítélni fölöttünk!« Szavait végezve, földi életének is vége lett. Egyedül egymaga volt magyar tábornoki öltönyben. Most Aulich Lajosra került a sor, aki a vizsgálaton vagy kihallgatáson a hadi törvényszék minden kérdésre ezt válaszold: »Királyom parancsára esküdtem hűséget a magyar alkotmányra s eskümet halálomig meg kell tartanom!« Úgy is volt, mert az esküt szem előtt tartva, élete utolsó percéig hive volt az ügynek. Következék a nyolcadik, s a foglár, a történet lapjain és minden magyar előtt hallhatatlan emlékű, igazi magyar hős, Damjanics előtt állapodott meg. Damjánics, midőn látta társainak sorsát, igy szólt: »Katonának golyó illet, nem pedig ilyen kínzás, maszakrirozás!« Azután megpillantván a négyszöget képező katonaság sorában egy kapitányt, kinek nagyon észrevehetőleg köny nedvesité szemeit, feléje fordult és német nyelven igy szólt hozzá: »Éljen, kapitány ur! Úgy látszik rokonszenv- vel viseltetik irányomban. Adja Isten, hogy a rangfokozatban minél előbb haladhasson!« Ugyanekkor Sujánszky barátom és rendtársamat könyezni látván, mondá: »Ne sírjon, barátom! s a feszületre mutatva folytatá ; Hiszen az is, aki a kereszten függ, az igazságért feszittetett keresztre.« Ekkor elérkezett már az idő és szokás szerint a foglár tisztelegve, megszólitá őt, mondván: »Kérem kapitány ur!« E megszólítást a magyar tábornok hidegen és büszkén visszautasítva, leszállt a kocsiról, azután pedig igy szólt: »Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, holott a harcban mindenütt én voltam az első!« F'ájdalmas szívvel búcsúztunk el tőle; a midőn a nehéz és terhes járásban segélyére akaránk lenni, mondá: »Hagyják el, úgy sem soká van szükségem lábamra!« de akkor már a bitófa alatt állott, s a mint a hóhér nyakára köté a kötelet, egész lélekjelenléttel figyelmeztette : »Ügyeljen, vigyázzon szakállomra, hogy rendesen maradjon, mert mindig kedves volt előttem.« Gróf Vécsey Károly volt az utolsó, ki nyolc elvbarátja végvonaglásának szemtanúja vala. Bem apó a nagy leng\ml hős, hívta, hogy meneküljön vele és társaival, mit ha nem tesz, előre megjósolta Bem táti, mint őt a székelyek nevezik, hogy akasztófára kerül, s csakugyan nyolc társa mellett okt. 6-án kilencediknek ő függött a bitófán. Tőle már csak mi, mert társai már őt megelőzték, veheténk érzékeny búcsút. Ő is, mint az agyonlőttek elsejénél, Sweidl Jó- zsefnénél emlitém : annak, ki hozzá ez életben legközelebb állott, a hű nőnek, ki később az ó-aradi sirkertben uj sírboltot is állíttatott, melyben a kiszenvedettnek porlandó teste várja a boldog feltámadást, Üdvözítőnk jelképével ékesítendő keresztet küldött emlékül. Itt legördült a függöny, mert hazaszeretetüket már mind a tizenhármán legdrágább kincsük, éltük feláldozásával pecsételték meg. A bakó most a végrehajtó őrnagy elébe járult s igy szólt: »Nemde, jól teljesítettem kötelességemet?« Az őrnagy válasza volt: »Emberileg«. A mártírok közül egyetlenegynek sem volt arca eltorzítva. És ha fekvő irányban szemléltük volna őket, csakugyan azt mondtuk volna, hogy alusznak. A bakó félrevonulása után felhangzott a vezényszó: »Imára!« Mire a katonaság szokott mód szerint állásba helyezkedve, mi pedig térdre borulva, a megholtakért buzgó imát röpiténk az egek Urához. Mit végezve, haza felé indultunk, az őrnagy pedig a katonasághoz német beszédet tartott. • Mig ezek történtek, úgy Ó-Arad, mint Uj-Aiad felől a hozzánk való közeledhetést lovas katonaság akadályozá. A várban kereset alatt állott nagyszámú honfiak, mint foglyok elzárattak, a bástyákra pedig