Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-11-27 / 47. szám
376 MAGYAR FÖLDMIVELŐ Nyomban el is határozta, hogy meglepi feleségét s kinyilvánítja, hogy a holnapi naptól »neki kalapban járjon« ám. Haza ment, kivette nagy bugyellárisát s kicsapott az asszonynak egy tekintélyes bankót. — Asszony, kalapot fogsz venni s »nekem« ab- ''ban jársz ezután. Asszony felesége csakhogy sóbálványnyá nem változott. Egyszerű, de boldog asszony volt az, soha eszébe nem jutott az ilyen komédia, hát hogy ne csodálkozott volna. — Eredj már, jó ember, — mondá mosolyogva, — hát hiszen boldogabb leszek én úgy ? — Akár leszesz, akár nem, igy kívánja a módi. Az asszony elhallgatott, aztán gondolkozott. Asszony volt, nem csoda, ha szivének megmozdult az a része, melyben a hiúság terem. Hiszen az igaz, hogy nekik tellett, a mód megvolt, hát miért ne tette volna ő is ? Nem első, nem ő kezdette, ha a világ igy kívánja, meg a férjeura is akarja, hát legyen meg az akaratja. A következő vasárnapon, mikor a nagy harang templomozásra megszólalt, már ott volt a kalap s az első próba a tükör előtt megtörtént. Fejszés András uram nagyot hizott, mikor az asszonyt meglátta benne. Tetszett neki. Mikor aztán templomba indultak... no András majszter olyan hegyesen lépdelt élete párja mellett, mint egy búbos galamb. De az asszony nem jól érezte magát. Lesütötte szemeit s nem mert az emberekre nézni. A templomban is szinte belé pirult, imádkozni sem tudott, azt hitte, minden szem rajta csügg. Templomozás végével sietett hazafelé, még Andrást sem várta meg. A mint igy siet szemlesütve, egyszer csak hallja a két mellette elmenő asszonynak a beszédét: — Nézze már komámasszony azt a Fejszésnét. A leiköm. Hát még mi nem, már neki is kalap kell. — Olyan, mint egy égi maskura! Ugyan mi jutott eszébe. Fejszésné azt hitte, rögtön a föld nyeli el. Nem szólt semmit, bekanyarodott egy mellékutcán, onnan a viz-oldalra s a kert alatt jutott haza. András már otthon volt. Felesége mint egy hélfejü sárkány rohant haza. Letépte fejéről a kalapot s oda csapta a szegletbe, hogy összelapult, mint egy szotyós körte. — Nesze, itt a kalapod. Fejszés András mereven, sápadtan állt felesége előtt s nem volt képes szólani egy árva szót sem. Ő a hibás? A világ bántotta meg, vagy a kalap oka e rettenetes s hirtelen kitört viharnak? Ezek a kérdések mint villámszikrák ugráltak ide-oda agyában. Utóvégre mégis erőt vett magán. — Asszony, — mondá egy meglepett ember nyugalmával, — mondd, mi történt? — Mi történt ? Hát az történt, a mi történt. — Akarom tudni, hogy mi történt? — Semmi más, — mondá hidegen az asszony, — csak szemembe vágták az igazságot. — Miféle igazságot? — Azt, hogy Fejszés Andrásné fejét nem illeti meg a kalap. — Ki mondta, hol mondotta ? Hadd menjek s vágjam darabokra. Hadd egyem meg, hadd tépjem szét. Hadd morzsoljam össze, mint a malom a lisztet. így dikciózott egy szuszszantásra Fejszés András uram, s hogy szivében rettenetes harag dúl: azt mutatták vérben forgó szemei és csikorgásra álló nagy fogai. Az asszony meg olyan nyugodt volt, mint egy élő fa, mikor szélcsend van. Kezét ráeresztette Fejszés András uram vállaira, hozzá hajlott szépen s pergő ajkáról imigyen folyt a beszéd: — Apjukom, drága aranyosom. A mit nekem mondtak, az szent igaz. Jó, hogy megmondották. Idejében tették. És az én fejemen nem fogsz látni kalapot s meghagyom, hogy még koporsómba is a nélkül fektessenek be. Boldog voltam eddig, az leszek ezután is. A kalap nem boldogít,ugy-e édes apjukom? András nagyon elérzékenyült e szóbeszédre, nyakába borult ennek az okos asszonynak s össze- csókolá orcáját. Az idő múlt. Fejszés András gazdag ember lett, tiz, húsz, harminc ezrek birtokosa. Az asszony sokszor mondogatta (és ennyiből állott az ő dicsekvése): — Hát kalap nélkül is. megsegített a jó Isten. Körülötte pedig azok az asszonyok, kik fiatal korukban annyira bódultak: maradtak szegények és tehetetlenek. Már tisztes aggkort értek el Fejszésék, mikor az asszonyt kiszóli tóttá az Ur Isten ez árnyékvilágból. Mikor F'ejszés az utolsó rögöt ejtette koporsójára, azt mondotta: — Hát bizony kalap nélkül maradt a leiköm. Mester. A falusi leány Pesten. Mindenáron a fővárosba akart menni a falusi leány szolgálni. — Nem kapsz te ott helyet — mondogatta az apja. Ilyen dologkerülő, nyelves leány még Pesten sem kell. Pár hónap múlva haza állít vendégkép a cifraságtól majd felrepülő leány a faluba. — No édes apám, azt tetszett mondani, hogy én nem kapok helyet Pesten. Lám, másképpen vagyon. Már a nyolcadik helyen szolgálok. ISMERETÉRT ARA Az állatok gyűlölete. Házi és vadállatok nemcsak határozott rokon- szenvet, vagy gyűlöletet tanúsítanak némely személy- lyel szemben, bizonyos fajoknál általános ellenszenv tapasztalható más fajok iránt. A legérdekesebb esetek az örököltek. Egy bizonyos gyöngébb faj félelme természetes ellensége előtt oly erős, hogy már az újszülöttnél is tapasztalható. Minden tehéncsorda ösztönszerüleg gyűlöli a kutyát. Ez a gyűlölet bizonyára évszázadokra vezethető vissza, mikor a vadcsordák folyton abban a veszélyben forogtak, hogy vad kutyák vagy farkasok megrohanják őket, melyek folyton a csorda körül ólálkodtak és mohón
