Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-11-20 / 46. szám
368 MAGYAR FÖLDMIVELÓ ban a gyermek játékszerei legyenek, hanem hogy azokba a velük rendelkezők filléreket és márkákat csúsztassanak s a takarékosság eszközei legyenek. Az ember, ha egy-két hatos vagy forint fölöslege van, azzal sem a posta-takarékpénztárba, sem a bankba nem szalad. Egyszerűen a tárczájában tartja és adandó alkalommal a nyakára hág. De ha még a saját pénzén vásárolt, mondjuk disznóalaku házi takarékba helyezi is el, akkor sem bizonyos, hogy a megtakarított pénz mint tőke megmaradt, mert a disznócskából, vagy egy olyan perselyből, amelynek kulcsa nála van, a megspórolt összeget a legelső csábítás alkalmával kiveheti és elköltheti, aminthogy legtöbben igy is cselekszenek. Bezzeg másképen történik a takarék- pénztár által ajándékozott perselyekkel, a melyeknek kulcsa az intézetben van. Az ezekben elhelyezett kissebb és nagyobb összeget nem lehet kivenni, legalább nem annak, a ki a takarékosságnak könyvekben magasztalt mezejére lépett. A pénzt ezekből a takarékpénztári perselyekből az intézet megbízottja minden két hétben kiveszi, még pedig a persely tulajdonosának jelenlétében, és meg is olvassa. Az ösz- szegről azután az illetőnek nyugtát ad, a mely lassan lassan egész betéti könyvvé növi ki magát. A német lapok szerint a közönség szinte töri magát az ilyen perselyek s az ily módon előálló takarékosság után és az első időben igen tekintélyes összeget gyűjtött össze. Azt persze, hogy ebbe az eredménybe az újdonság ingere mily mértékben játszik bele, megállapítani nem igen lehet és végérvényesen csak évek múltán lehet majd eldönteni, hogy a persely-rendszer beválik-e vagy nem. Gyüjtöttél-e csak egy előfizetőt a mi Föld- mivelönknek a jövő esztendőre? VASÁRNAP DÉLUTÁN. Falusi képek. Árendás urott ül egymagában a »Nagy-Kocsma* garádicsos feljárásán. Valami nagyon motoszkálhat a fejében, mert egyszer-egyszer felugrik, majd úgy teszen, mint akinek gond tépi a lelkét: egymagában beszélget. — No de, ezt már nem hittem! — Valami különös dolognak kellett történni. — Hogy még Mindigiszik Bandi se’ tér be a »Nagy-Kocsmá«-ba, ez már tökéletesen a »thudok«-ra vezet. Amint Árendás ur igy morfondizál, váratlanul mellé telepedik Szatócs ur is. Ez sem történt már egy pár esztendeje. De, hogy van valami a falu levegőjében, mutatja, hogy ime — ez is megtörtént. Pedig mindközönségesen tudva vagyon, hogy Árendás ur, meg Szatócs ur évek óta olyan távol voltak egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Pedig édes mindketten egy faluban laktak... És »most« együtt vannak! Mi a kő hozta őket együvé ? Most még alig tudható meg, mert amikor erősen és ingerülten gesztikulálnak egymás ábrázata előtt, úgy nem szólanak azok egy érthető szót sem. Pedig mernék reá fogadást ajánlani, hogy módfelett értik egymást. ’Iszen nincs is benne valami babonaság. Egyes kézmozdulatokkal néha többet lehet megérteni, mint egész napi szópocsékolással. * És akkurátusán úgy is volt. Akik eddig »üzleti farkasszemet« néztek egymással, most egyszerre egy húron kezdenek pendülni. Mondok ugyanis, hogy — mert már nemcsak sejtették, minek okáért maradoznak el annyian és annyian a Nagy-Kocsmából és minek szüntették meg Szatócs urnái mások a »kontózás«-1, hanem egyenesen megtudták: jónak találják egy Írásban* egymásraható politikával védelmezni, vagy ha úgy tetszik, megmenteni azt a boldog időket, mikor Árendás és Szatócs urak kommandérozták a faluban az ekeszarvát. Közösen elhatározták tehát, hogy ők az alakult vagy alakulandó fogyasztási szövetkezetnek a legjobb akarói lesznek. Drága jóakarók! * Mikor tehát beállottak a késő öreg esték, Árendás ur is, meg Szatócs ur is kitették a lépvesszőket. Be-becsaltak egy-egy gazdát — igazi vendégnek. Akinek nincs más kötelezettsége, mint »innga«. Akiktől a világért se’ fogadnának el egy árva krajcárt sem. Mert ’iszen, hol vagyon az megírva, hogy nekik ne lehessenek igazi vendégeik. Nem is az »itató«-ban, nem is a szatócs-boltban. Hanem egyenesen és közvetlenül — az Árendás vagy a Szatócs ur szobájában. Látni lehetett, amint egy-egy gazda, úgy öreg estendén besompolyodott. Szinte körül néztek, vajon nem látja-e őket valaki? Mert hát bizony ma már ez elég baj lenne — a faluban, a saját tűzhelyén ... Már ott van a kancsó, az üveg a terített asztalon... — Lám-lám, Lencsés gazda, hát hosszú évek ismeretsége után igy el kell maradni ? Lencsés gazda, meg talán egy-két későbben érkezett uj vendég csak köhécselnek, csak törlik a szájuk szélét, de szólani nem szólnak. Nem találják a teksztust. — Sose’ takargassák polgártársaim. Tudok én, amit tudok. Hogy szövetkezés vagyon vagy leszen itt a mi falunkban is. Hát hadd tegyen. Minek ne lenne ? Mi okon bántana az engem ? Hiszen ha annak a szövetkezetnek olyan boldogító ereje van, hát miért haragudnék én azért? Igyunk, Lencsés gazda. És isznak ám, persze a vendéglátó Árendás ur kivételével. — Bizony ezt nem hittem — szólt most már megeredt nyelvvel Lencsés. — Mit nem hitt, Lencsés gazda? — Hogy hát ilyen jóakarattal legyen a mi ügyünk iránt. — De még én sem! — Hát még én — szólották sorba-rendbe a vendégek. — No, mit hittek hát? — Azt, hogy ellenségünk lesz Árendás ur ? — Kinek-minek ellensége ? — A mi ügyünknek!
