Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)

1904-10-09 / 40. szám

320

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

Vasárnap Délután.

Se’ pénz — se’ posztó...

Életkép.

A napokban a szomszéd városba kellett utaznom. Visszajövet három földmives emberrel jutottam egy harmadosztályú kupéba.

Nagyon nehéz kövek feküdhettek az én uti- társaim szivén. Napbarnított arcukat szomorú vonások tették még sötétebbekké. Bágyadt tekintetüket a kupé padlózatára szegezték. Hosszú idő telt belé, mig ajkukat szóra emelték.

— Ugyan instállom — szólott hozzám a leg- éltesebbik, hány óra lenne most?

— Nyolc ieszen mindjárt, feleltem nagy szívességgel. Hova utaznak kigyelmetek?

— Sz

........a, törvény elébe megyünk. Vájjon

ne

m késedelmezünk le ?

— Oh nem! Kilenc és fél órakor a törvényszék elé érhetnek.

— Eppeg jó. Mert kilencre vagyunk megincitálva.

— Talán perben állanak kigyelmetek?

— De még milyen perben — válaszolt kérdésemre a másik atyafi.

— A per olyan, mint a rossz fog. Szabadulni kell tőle mielébb, kezdettem szentenciázni.

— Szabadulnánk mi jó uram, szólalt meg a harmadik is. De nagy a mi sorunk.

Most néma csend állott be. Nem akartam mindjárt beleakadni ulitársaim ügyébe. Vártam, hadd kezdjék meg ők nyitogatni terhelt szivüket.

Egyszer csak megszólal ujfent a legéltesebb. Már vegyes őszszel a baja, kenyere jó részét elfogyaszthatta.

— Amerikába akartunk menni, nagy jó uram.

— Ott sokan csalódtak már, mondottam sóhajtással. Főleg ily korú emberek, bizony lutriára mennek.

— De mi el se’ mentünk, fogták el a szót majdnem mind a hárman és mégis szörnyen csalódtunk.

— Csalódtak?

— De menyire, nagy jó uram.

— Enyje, enyje . . .

— Egy uras öltözetű ember járogatott ki hozzánk a faluba. Szentül állította, hogy kétszáz korona készpénzért minket Amerikába utaztat. Se többér’, se kevesebbér. Még biztos munkát is szerez. Annyi írása volt, akár egy fiskálisnak. Sokat gondolkoztunk. Családunk, gyermekeink tartogattak, marasztottak. De a vágy már égetett, mint az izzó katlan. Mikor annyian küldözgetnek haza pénzt. Mikor annyi család "újra boldogulni kezd ... az amerikai pénzen.

— A feleségem sirt, mint a gyermek hétről- hétre — folytatta a másik. Mit sem ért. Eladtam tehenemet, eladtam sok más mindenemet.

— És igv néhány hét után, az úri ember becsalt mindkét a városra, hol a kikötött készpénz ellenében átadja nekünk az útlevelet, vasúti és hajó jegyünket.

— Osztég elbúcsúztunk. Feleségünk, gyermekünk csak a falu határáig kisérhettek, mert nem engedtük tovább. Ne lássák az emberek asszonyaink és gyermekeink pityergését. így akarta ezt a mi ügynökünk is.

— Megérkeztünk a városba. Egy szegleten találkoztunk az ügynök úrral. A pénzt átadtuk annak rendje és módja szerint.

— Aszmondi a mi ügynökünk. Váltani kell, mert nincs amerikai pénz. Pedig az utón e nélkül boldogulni nem lehet. Átvette a pénzt, a sarkon lefordult egy másik utczába.

— Ott vártunk öreg estig az utcán. De a mi ügynökünk egyáltalán nem mutatta magát. Az éjszaka is ránk "borult. Mi ott bolyongtunk az utcán,

de bizony a mi emberünk nem gyütt. Reánk virradt és mi elmondhattuk — se’ pénz, se’ posztó.

— Jelentették a rendőrségnek?

— Másnap reggel. A rendőrfőember biztatott is, hogy hajszát indít. Ember betartotta szavát. Pár nap múlva hallottuk, hogy elfogták a mi emberünket.

— No és?

— Azonnal becitáltattak bennünket a városba. Es szemtől-szembe állottunk a mi drága jó madarunkkal.

— Kíváncsian várom, mi történt tovább ?

— Mi történt? Az történt jó uram, hogy szemtől-szembe letagadott mindeiit. Hogy bennünket 5 soha életében nem látott. Hát hogy vihette ő el a mi pénzünket?

— Rápiritottak ?

— A vizsgáló biró ur ugyancsak sarokba szorította a gonosz csontot. El is szólta magát vagy két Ízben, hogy erre a biró ur azonnal letartóztatta. Azóta fogságba’ van. Most megyünk — végtárgyalásra.

*

* *

Megvallom, nagyon érdeklődtem az én üli társaim sorsa iránt. Utána jártam tehát a dolognak, hogy mi vége lelt.

Mi vége?

A végtárgyaláson is szenilől-szembe tagadta ez az elvetemedett ember, hogy ő valaha is látta a szegény földmives embereket.

A" bírák azonban kereszttűz közé szorították. De úgy ám, hogy moccanni se’ bírt. Azért tagadott ám mind halálig.

Elitélték a gonosz csontot csalás miatt.

És ha majd kiszabadul ?

Újra megkezdi mesterségét. Újra faluzni fog, hogy Amerikába csalogasson. Ez ma már üzlet!

Hát azért Írtam le ezt az esetet, hogy tanuljon legalább a más kárán a magyar ember, hogy vele ilyen üzletet ne csinálhassanak. br.

ISMERETEK-T ARA.

II. Rákócy Ferenc küzdelme a szabadságért.

Ilyen események után természetes, hogy bekövetkezett a királytól való szakadás. Bercsényi indítványára egyhangúlag kimondották, hogy:

— József királyt nem tekintik többé uralkodónak Magyarországon. A trón betöltéséről a következő országgyűlés rendelkezik.

De az is természetes, bogy a háború is fokozott erővel ujult meg.

De ezalatt a nagy világban is változtak az események.

A francia király a maga háborújában is szerencsétlen volt: a magyarokat sehogy sem tudta segíteni.

Itthon meg a nép már igen kimerült a védelemben ; elfogyott a nagy lelkesedés és Rákócy vezérei sem igen értettek a hadviseléshez. A király hadii tehát mindig jobban és jobban előre nyomultak.

József király észrevevén az általános bágyadt- ságo:, megint megpróbálta a békességet. Megígérte a bajok orvoslását, kegyelmet hirdetett mindazoknak, kik hűségére esküsznek, Pálffy Jánost, a derék magyar főurat nevezte ki fővezérnek, akiről tudta, hogy erélyes, de emberséges ember.

^ felkelők egyrésze azonban még mindig kisértet e a szerencsét. Pedig mára kuruc hadak vezérei s szökdöstek a király táborába. Aztán mikor Romhíny mellett nagy vereséget szenvedtek, tömegesen hagyták el Rákócy zászlóit.

Fákócy még akkor sem esett kétségbe. Serege vezérletét Károlyi Sándorra bízta s ő maga