Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-06-05 / 22. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ VASÁRNAP DÉLUTÁN. Derék gyerek . . . »Derék gyerek ez a Ferke; Nagy ember lesz, meglásd anyjuk!« *Majd megválik, szól az asszony; Ezt a jó Istenre hagyjuk.« »Szó, a mi szó, de okos lesz, Nézd csak milyen nagy a feje!« »Ugyan hadd el, e tied is Elég jó nagy, még sincs tele ...« »Aztán tud ám káromkodni A kis huncut, nem hallottad ?« »Hallak téged én elégszer, Ha magadat jól leittad ...« »De még lop is a kis buksi, Kirabolta a zsebemet!« »No csak szoktasd, majd meglátod. Lopni fog még más egyebet!...« »Ej de különös vagy anyjok! Hisz a gyerek-ész csak játék!« »Inkább ne is legyen esze, Sem hogy még gonoszszá váljék!« »Sz’ csak nem fogom ütni verni, Hogy itt nekem sírjon bőgjön?« »Bár megvernéd, sem hogy egykor Akasztófára kerüljön!...« »Ugyan anyjok, hova beszélsz! Ne légy olyan buta, bamba!« »Hejh sok beszéli már úgy, mint te, De keserűn megsiratta!...« Beregi Sándor. Az ostoros gyerek. Ostoros gyerek volt a tiszafái földesur uradalmában. Apja az uradalom egyik hűséges bérese, talpig becsületes, munkaszerető, egyszerű ember. Apjának becsületessége átszármazott Petire is, az ostorosra, mint a hogy a jófajta almafa, csak jó almát szokott teremni. Őszi szántás idején az ökörszekérre felrakott ekét és egyéb szerszámot Petire bízták és ő vígan fütyörészve-dudorászva erányitá a két címeres jószágot a szántóföld felé, meg-megcsavarintva kezében a nagy karikást. Mindössze tizenkét esztendős volt még, de már úgy értett az ökörhöz, mint egy legényember; a két állat is engedelmeskedett neki, mintha csak tudta volna, hogy Peti még gyerekszámba megy. Útja reggelenként a libalegelő felé vitt s majdnem mindennap találkozott a kis Héja Magdával, aki a legelőre hessegette a libákat. Tudta a kis Magdáról, hogy örökbe fogadott gyermek, azért mindig sajnálkozó szívvel nézte azt a kis árva gyermeket és úgy örült magában, hogy neki édes szülei vannak. Sokszor bátorította a kis leányt: — Ne félj Magda, azért hogy te árva vagy, jó 177 dolgod van neked Héja bácsinál. Zsuzska néni is mondta a minap, hogy télire uj ruhát vesz neked, mert nagyon szeret ő is. Magdának pedig nem igen kellett a vigasztaló szó, mert hisz sokkal gyermekesebb volt, semhogy nagyon érezte volna szüleinek hiányát. De meg Héjáéknál akár csak otthon lett volna ... Egyszer amint a libák az ökörszekér mellett botorkáltak, Magda pedig utánuk menve a szekeren ülő Petivel beszélgetett, egy bolond liba véletlenül a szekér kereke alá került és menten fölfordult. — Ojjé! hó, hó! — kiáltott Peti s megállitá az ökröket, de már akkor késő volt, a liba utolsót rúgott. — Jaj, jaj, mi lesz most! kiáltott Magda kétségbeesetten sirva; mit fog mondani Józsi bácsi!? — Ez nagy baj! mondá Peti majdnem sirva fakadva. — Mit tegyünk! ? — És mindenfelé forgatta a hülni kezdő libát. — Itt én vagyok a hibás! — mondá Peti. — Megfogom mondani Héja bácsinak, én majd megfizetem neki a béremből. Hiszen van már nekem fizetésem az uradalomban! — Igen, de én nem vigyáztam jól a libákra, — mondá zokogva Magda — nekem kellene azt megfizetni, de nekem nincsen pénzem. Jaj, Peti, most megfognak verni! — Nem fog megverni Héja bácsi, majd beszélek én vele! — mondá Peti önérzetesen. — Csak hajtsd ki nyugodtan a többit a legelőre, ezt meg ide vetem az árokba, úgy sem lehet már semmire használni, annyira tönkrement. Azzal felkapott a szekérre és tovább mentek. Magda csak nem tudott megvigasztalódni. Este hazamentében nagy félelem szállotta meg. Kis szivecskéje hangosan vert s nem tudta, hol kezdje elmondani nevelő szüleinek a szerencsétlenséget. Azok akkor már persze mindent tudtak, mert Peti megmondta az apjának, az meg simán elintézte a dolgot Héjával. — No gyerek! — mondá Héja a hazatérő Magdának, mielőtt az szóhoz tudott volna jutni, — mi történt ? Hol a tizennyolcadik liba ? El kezdett a kis leány keservesen sirni, hogy hát igy, úgy, de bizony beszédjéből egy betűt ki nem lehetett venni. — No ne sírj, — vigasztalta őt nevelőanyja, — lásd nem haragszunk érte. Peti itt volt és elmondta, hogy nem te vagy a hibás, csak rád akart egy kicsit ijeszteni Józsi bátyád. Lásd, hogy nevet rajta, én sem haragszom! Gyere inkább vacsorálni! Most felejtsd el, mi is elfelejtjük, de máskor azért jobban vigyázz! — Nagyon fogok vigyázni! — mondá Magda s kezet csókolt a jó embereknek. Egész este azon hálálkodott magában, hogy milyen jószivü fiú ez a Peti, hogy feláldozta magát, csakhogy ő megszabaduljon a bajból. Eszébe jutott, hogy ilyenek lehettek azok a vitéz fiuk, akikről olyan szép dolgokat mesélt neki Pusztahalmon világtalan nagyanyja, amig élt. Peti meg érezte, hogy ettől a naptól kezdve emberszámba megy, mert nemes dolgot cselekedett,