Magyar Földmivelö, 1904 (7. évfolyam, 1-50. szám)
1904-04-24 / 16. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 123 1897-ben 7 milliót, 1897-ban 11 milliót, 1899-ben 10 milliót, 1900-ban 8 milliót, 1901-ben 23 milliót, 1902 ben 27 milliót. Tehát a hivatalos kielégítésnél befoiyt Összegek elégtelensége miatt törölt tételek, megszűnt jelzálogi terhek számtételeinek konffciense emelkedett 1891-től 1901-ig 3 millióról 27 millióra. — Szomorú sejtelemmel töprenghetünk ilyenek után annak az öröktörvénynek az igazságán, hogy: akié a föld azé az ország. VASÁRNAP DÉLUTÁN. Soha többé ...! Nagv, őszinte igaz gyászt jelző temetés vonul ■végig a város utcáján. Apraja nagyja, öregje fiatalja kiveszi részét a kegyeletből, a megemlékezésből. Ugyan ki lett légyen, akit a közkegyelet emi- gycn megtisztel ? Rövidesen elmondom. Ennek előtte két bárom évtizeddel az elhunytat mindenki ugv ismerte a városban, mint »pálinkás embert. Utcai őgyelgő volt ő bizony, pedig módos szülei valának, amellett lisztes hivatalt viselt uratyja. Boldogok is lehettek volna, ha egyetlen fiók nem tér vala arra az útra, ahol annyi és annyi ember leesik lábáról, meg az életnek fájáról. Serdült korában már mindenki úgy ösmerte ezt a különben úri gyermeket, a kit megvert a jó Isten az ördög csinálta pálinkával. A szerencsétlen fiú édes atyja bubánatba is merült ennek miatta és csakhamar elköltözött ez árnyék világból. Az édes anya most aztán hozzá fogott a nagy munkához. Hitte, hogy Isten segedelmével és erős kitartással fiát vissza hozza az életnek, a munkának a közjónak. Járta szegény asszony az Isten házát. Kérlelte a Gondviselést, könyek hullatása közt esedezett — Segíts meg Uram! — Ne hagyj el édes jó jó Istenem! És mintha csuda történt volna. A fiú meg- csendesült. Asszony édes anyja csakhogy nem égig emelkedett a boldogságtól. Most aztán rajta volt, hogy a fiú megnősüljön. Ha mellette leszen egy hű nő, egy őrző angyal, akkor az ő fia biztosítva leszen a visszaeséstől. De csakis igy. És csakugyan úgy történt. Mellette volt már a hű nő, az őrzőangyal. Mit sem ért. Rövid idő múltán újra és újra inni kezdett a szerencsétlen ember. A kis asszonyka kétségbe volt esve. Egy ideig csak tűrte. Szivébe zárta fájdalmát, keservét. De tovább nem bírta erővel, türelemmel. Egy este, mikor férje dühöngeni kezdett, átszaladt a férj édes anyjáért, az öreg, tisztes asszonyért, anyósáért. Az agg nő először szelíden szólott fiához. Szemében könny rezgeti, ajkán kérlelő szó hangzott. Mit sem ért. A rossz fiú anyjának esett. És mikor az öreg asszony keményen rászólott, fia felemelte kezét és édes anyját megütötte. Az agg nő szótlanul távozott. Csak otthon eredtek meg aztán könnyei. Iszen eddig ép az vigasztalta, mert tudta, hogy fia kimondhallanul szereti őt Most már vége, vége mindennek. . . . Reggel felébredt a hálátlan fiú. Remegett egész lényében. Mintha a kis biró, lelkiismerete mar- czangolná. Emlékezett nagyjában, hogy valami olyat tett, a mi kőként nehezedik lelkére. — Mit tettem. — kérdezte gyermeki félelemmel feleségétől. — Édes anyádra emelted kezedet. — És megütöttem V — Megütötted. Az ember összerázkódott. Majd keservesen felsóhaj tva mondá: — Szegény anyám! Ekkor lépett be az agg nő, édes asszonyanyja. A fiú abban a pillanatban a szekrényhez lépett. Egy poharat vett elő, megtöltötte itallal és anyja előtt megiván, igy szólott. — Ez volt anyám az én életemben az utolsó pohár ital. Soha többé! Azzal kiürítette a pohár tartalmát, megcsókolta édes anyja kezét és újra mondotta: — Soha többé! Az öreg asszony még élt pár évig. És látta fiát boldogan, megelégedetten élni. munkálkodni. Mert valóban áldásává lett a városnak ez a derék, munkás ember. Mikor édes anyja haldoklott, fia ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle : — Soha többé! És valóban ez az ember soha többé nem ivott. Dolgozott, munkálkodott városának emelkedésére. Szép kort ért el és most, mikor a halottak városába, a temetőbe kisérték, az egész város apraja, nagyja, öregje és fiatalja kiveszi részét a kegyeletből, a megemlékezésből. Májfa. A japánok csatadalai. A japáni zene — mint azt európai utazók állítják — dallam nélkül szűkölködik és olyan lármás, hogy európai fülek számára csaknem élvezhetetlen. Ennek dacára is, kevés nemzet életében van olyan fontossága és jelentősége a dalnak, mint éppen a japániaknál. Mert a japáni mindent dalba önt. Az utca eseményeit, gyászát, örömét, lelkesedését, szóval mindent, ami körülötte történik. Természetes tehát, hogy most, a háború kitörésekor, szintén gombamódra termettek a dalok, annál is inkább, mert a sajtót a kormány a háborús idők kitörésekor erős vizsgálat alá vette s igy a népdal ilyenformán a közvélemény szószólója lett. Különösen érdekesek a csatadalok, amelyeknek dallama naiv ugyan, szinte gyermekesen kezdetleges, de szövegük néha poétikusan mély és erőteljes. A legkedveltebbek egyike igy szól: Ölj ! Ölj ! Ölj ! Ölj ! Ölj, amíg a karodat birod. Ölj ! Ölj ! Ölj ! Ölj! Amíg neved A hősöké közé írod 1 Egy másik harci dal a csatatérről szól és igy végződik :
