Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-03-23 / 12. szám
92 MAGYAR FÖLDMIVELŐ A kocsmáros gyorsan elvette a libát, aztán még gyorsabban számolt. — No még telik. És töltött. — Ne adjon már neki, hiszen látja, hogy ro- gyásig van. — Nincs közöm hozzá — felelt a kocsmáros. Mindenki tudja, meddig elég. Az atyafi remegő kezekkel vette a rozsdást, reszketve emelte szájához és torkába töltötte egy pillanat alatt. E perczben sikoltás hangzott .. Egy asszony szaladt a kocsmába. Haja szétomolva, arcza dúlt. — Ember, ember, az ég szerelméért, hát azt az utolsó libát is elhoztad? — Menj, kotródj haza 1 — Mit esznek gyermekeid? ’iszen csak ez van már eladni való. — Kotródj haza... A további jelenetet nem Írhatom le. Fáj a lelkem, ha rágondolok is. Leírni nehezemre esik. Haza mentem. Nem szóltam bátyámnak semmit. Leültem és mély gondokba temetkeztem. — Láttad a falut... öcsém ? — Láttam, bátyám I És mély csend uralgott közöttünk, mint a ravatal körül. A falu ravatala körül. üléstér. Barátságos levelek az én falubelieknek a babonáról és azok értelméről. Kedves jó földiéi m! Nagyon jól esett otthonlétemkor való szives, magyaros fogadtatásuk. Minden évben elmegyek egyszer kentekhez, a mint tapasztalják. Pedig nekem már nem élnek ott jó szüleim. Se birtokom, se házam. Csak az a két sir ott a faluvégi temetőben, a hol drága jó apám és anyám nyugszanak. Azok a hantok vonzanak engem oda. Meg a gyermekkori szép emlékezet. Iszen kentek közt nőttem fel, bár jó apám iskoláztatott, messze városba kerültem, a hol a jó Isten megsegített — haza-haza jártam. Ne csudálkozzanak hát, hogy nem feledtem el kigyelmeteket. A jó Isten nekem szép életpályát juttatott. Nem adott gazdagságot, de adott jó hivatást. Ezért én feltettem magamban, hogy' az én falumról, az én földieimről nem feledkezem meg. Örömmel olvastam, hogy gazdakört alakítottak, a hova összegyűlnek, olvasgatnak, mivelődnek és sok-sok tanulságot szereznek. Azért elhatároztam nyomban, hogy én is járulok valamivel az én földieim felvilágosításához, tanitásához. Én is ott leszek köztük. És pedig lehetőleg hetenként egy-egy levéllel. Fogadják kegyesen és a kinek jobb szeme van az olvasásra, olvassa fel jelen Írásaimat, vegyék úgy, akár én mondanám el azokat saját szavaimmal. Imhol tehát első Írásos levelem. Ha visszagondolok az én gyermekkoromra és azutánra is: úgy fonogatom emlékezetem szálait, hogy az én népem, falubelieim mindig vallásosak, istenfélők, becsületesek, tisztességtudók, emberségesek valának. Ezt jól eső örömmel esmérem el. Mert hiába! Már én úgy látom az életben, hogy csak az istenfélő, becsületes népnek vagyon fentartva a boldogulás. De az istenfélelemhez járul ám, hogy az a nép a helyes, józan felvilágosodásban is részesüljön. Az az, a népnek tanulni is kell, hogy az élet utján megállhasson. A józan felvilágosodásnak, a helyes tanulásnak, pediglen legnagyobb ellensége a népnél a b a hona s á g. Az az a dolgok és tények helytelen, sokszor veszélyes, máskor nevetséges ösmerete. Fájdalom, de én úgy tapasztaltam, hogy a mi falunkban, a mi vidékünkön a babonaság még mindig lezárja sokak szemeit. Azért nem haladnak, nem okulnak, nem tartanak azokkal, a kik már régen lerázták magukról ezt az emberhez nem illő szokást. Hát én azzal kezdem jelen Írásos levelemet, hogy rendre veszem azokat a babonaságokat. melyekre visszaemlékszem, hogy a faluban még mindig járják. Rendre szedegetem őket és feltárom az ellenük való eljárást, orvoságot is. Emlékszem például, (hogy ez legyen az első, a mit sujkom alá veszek,) hogy Sári néni, az én keresztanyám, szentül hitte, hogy a majorság közt kiütött dögvész azon szempillantásban megszűnik, hogy ha az első elhullott baromfit rögtön és pedig fejjel lefelé a földbe ássa. No lám, lám. Magában véve bizony ez a dolog nem is babona. Sőt egészen helyén való eljárás. Csakhogy azért babona, mert jó Sára néni azt hitte, és sokan ma is hiszik, hogy a fejjel lefelé való elásásnak van azon ereje, melylyel a dögvész megszűnik. Ma már az ahhoz értő emberek szerte tanítják, hogy igenis, ha a baromfi udvaron ragályos baj üt ki: az elhullott baromfiakat ássuk ám el. De akár fejjel, akár lábbal lefelé, az tökéletesen mindegy. Mert nem ez a dolog veleje. Az elásásnak érthető oka vagyon. Mert az elhullott jószág csak terjeszti a bajt, a föld felett belőle képződő ragályos miazmák, anyagok még súlyosabbá tennék a szerencsétlenséget. Meg még egyet! Elejét vesszük annak, hogy valaki a döglött szárnyas húsát felhasználja (péld. czigány nép) mert ezáltal sok-sok szerencsétlenséget okozhatnak kutakban, községekben és más irányokban. Hát ime, milyen másképen érzi magát az ember, ha az ilyen dolognak feltörheti a héját és józan eszének világosságánál nézi, vizsgálja a tüneményeket, melyekről talán eddig azt hitte, hogy abba talán az ördög szól bele, vagy valami varázslata van annak — ha fejjel lefelé ássa a földbe. De mostanra, kóstolóra talán elég is leszen jelen Írásomból. Azért földjeimet üdvözölve, a viszontlátásig befejezem mondókámat. Földi. Csak tovább! A minapában adtunk hirt arról, hogy a mi S e g é 1 y-p énztárunk az utolsó harmincz nap alatt 1257 rendes taggal szaporodott. Most ujfent öröm hirt közölhetünk! Mert mostanában 1748 rendes tag lépett be a Segélypénztárba. A múlt esztendőben 13 ezer volt a tagok száma. No hát, a ki egy kicsit is tud a számítás mesterségéhez, könnyen láthatja, mily gyorsan emelkedik a Segítő tagok száma. No hát ez a körülmény is bizonyitja, hogy az ország minden részében komolyan kezdenek már gondolkozni az emberek saját jövendő sorsuk, életük biztosítása érdekében! A példák, a megtörtént szerencsétlenségek okosítják meg legjobban a halogatókat is. Mert hej, nem is hozott nagyobb szerencsétlenséget a munkás emberekre más, mint az a »majd«, »ráérek«, »holnap« és a többi ilyenféle teketóriák. Csak tovább tehát! Még nem késő addig ! Csak tovább!
