Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-03-16 / 11. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ . 84 Az országgyűlés nagy lelkesedéssel fogadta ezt az indítványt. Kossutot nyomban az ország kormányzójává választotta. Május 21-én, több heti ostrom után a magyar sereg Európa bámulatára Budavárát is visszafoglalta. így az osztrák seregnek az országból ki kellett kotródnia. A bécsi udvar kétségbe esett. Az öreg tanácsadók is vették észre, hogy mostan már baj van! Hát mit tettek? Az oroszok mindenható czárjához folyamodtak. Segítsetek — üzenték a muszkának, — mert mi már nem^ bírunk a magyarokkal. ... Es nagy Muszkaországból megindult a segítő hadsereg mint valami óriási, nagy áradat és rajként borította el a szegény hazát. Ekkor irta Petőfi: Itt a próba, az utolsó Nagy próba ! Jön az orosz, jön az orosz; Itt is van már valóba! Eljött tehát az utolsó ítélet! De én attól, sem magamért, Sem hazámért nem félek ! Hej, pedig bizony lehetett ám félni ! Az óriási orosz sereg egy része keleten — Erdélyen át, a másik része északon át tört az országba. Az osztrák had pedig Haynau vezérlete alatt nyűgöt felől nyomult előre. Délen persze a horvátok és szer- bek rakonczátlankodtak. Ennyi ellenség láttára most már elkeseredés fogta el az országot! A magyar nép utolsó ereiét is megfeszítette. Élet vagy halál! Hasztalan! A túlnyomó erő mindig erő marad. A magyarokkal kezdetben a muszka sem birt. De aztán csatát csata után vesztettünk. Mert fogyott a magyarság, vértől ázott a magyar föld ! Aztán jött Világos! Ott Világosnál volt az utolsó 30 ezer emberünk, de körülkerítve a muszkától. Görgey fővezér belátta, bogy a küzdelem most már teljesen hiábavaló. Nehogy még ennek a seregnek vére is hiába ömöljék, ott augusztus 13-án lerakta a fegyvert a magyar, de nem az osztrák, hanem a muszka kezébe. Világosnál — e 1 s ö t é t e d et t m i n d e n! Hej, bé’ szomorú egy nap volt ez! A bajtársak egymás nyakába borultak és — sírtak. A hős honvéd kettő törte kardját, a huszár leszúrta paripáját — aztán mentek, bujdostak, a hova tudtak ! Tovább is van, mondjam még? J!Tester. Fa is nagyobbnak tetszik, ha ledőlt! Gondolkodtatok-e már ennek a bölcs, meghatóan szép közmondásnak értelméről ? Ha igen, úgy fonjátok ezt a gondolatot velem tovább ! A gyermek legnagyobbnak tartja az ő szülejét. Apját, a kinek erős karja őt ölébe vette. A kiről azt hitte, hogy bár mely vészben megótal- mazza őt, a tűzhelyet, hol bölcsője ringott, hol nevelkedett. Bizony,, hogy a család is legnagyobbnak tarja — az embert, a férfit, az apát. Azért lássátok mégis csak akkor tudjuk meg, mily nagy volt ő, mikor kidől. Mikor ott fekszik előttünk, mint a fa, mikor kidől, közelebb lévén hozzánk, egész nagyságában láthatjuk, szemlélhetjük. És mentői jobban növekedünk, mentői élte- sebbek leszünk: annál jobban, szivfájdalmasan érezzük, hogy bizony nagy volt az az ember, a mi apánk, áld annyit küzdött érettünk, annyit fáradozott, aggódott, épen mint a fa, mely viharral da- czolt, idővel öklelődött. A mint vagyon a családban, úgy vagyon a községi városi életben. Mig élt az uraság, mig köztünk jára a pap, a tanító, a biró, ez vagy az a gazda, úgyszólván nem is ismertük munkáját, jó szivét, áldozatkészségét. Ők pedig daczoltak viharral rágalmakkal, munkával, szerencsétlenséggel. Csak mikor már kidőltek, akkor látjuk, érezzük, hogy mik voltak ők és mily nagyok a kis községnek. Épen, mint a fa, mely kidől: akkor még nagyobbnak látjuk. És nem úgy vagyunk e országos embereinkkel. Csak keveseknek sikerült a nemzetek közt teljes nagyságban ragyogni, mig éltek. Sőt hányán va- lának, kiket a nemzet meg sem jutalmazott, meg sem ismert. Csak akkor vették észre, mily nagyságot veszítettek ők el, mikor már ledőlt. A valódi érdem nem is keresi a népek jutalmát. A nép sokszor nem is sejti, hogy ki az, a ki érette oly sokat áldozott és tett. Csak akkor kap eszéhez és szivéhez, mikor már nincs, mikor hiányát érzi, mikor megszűnt cselekedni az az áldott kéz, meiynek munkáját talán egy késő nemzedék élvezi! Annál inkább legyen aztán hálás a nemzet az ő nagyjai iránt. Őrizze emlékét és különösen kövesse példáját, tanácsát. Mátyás királyról már Heltai Gáspár is ezt írja Magyar Krónikájának 205. részében: »Éltében mind az egész ország reá kiált vala Mátyás királyra, hogy igen kevély, nagyravágyó, hirtelen haragú és felette igen tehetetlen volna ... de mihelyt meghala, minden ember ottan dicsérni kezdé őtet... Akkoron kezdé minden ember megismerni, micsoda jeles fejedelem volt volna a Mátyás király. És akkoron kezdenek mind az emberek mondani: De csak élne Mátyás király, bátor minden esztendőben hétszer róná meg az országot.« E mondásnak eddig legrégibb idézetét egy XVI. század végén kelt levélben találjuk: Nem ke ab a mongiak keoz peldaba, Meghalt Mattias Kyrael keolt az Igassagh. Ugyanilyen alakban van meg a mondás a Szencsey-féle énekeskönyvnek egy XVII. századbeli mendikás énekében : Fenékkel fölfordult már ez széles világ, Megholt Mátyás király, elkölt az igazság! Kicserélt menyasszony. Görögországban, Markopoulo községben történt az alábbi érdekes eset: Egy tesszáliai ifjú Markopoulo községből ezelőtt tiz évvel elment szerencsét próbálni, otthon hagyva szép, fiatal mennyasszonyát. A jegyesek abban reménykedtek, hogy majd ha a vőlegény gazdagon fog visszatérni, akkor egybekelnek. És a menyasszony várt hűségesen. Évek múltak, de a vőlegény nem tért vissza. E közben a leány hirtelen megbetegedett és meghalt. A szülők azonban a távollevő vőlegényt nem értesítették jegyese haláláról. Most nemrégiben aztán visszatért az ifjú — épen oly szegényen, mint a hogy elment. Bevallani azonban röstelte, hogy a szerencse nem kedvezett neki. Úgy lépett föl, mintha gazdag ember volna. Az elhunyt leány szülői nem akarták a gazdagnak hitt vöt kibocsátani kezük közül, s fiatalabb lányukat adták neki az elhunyt menyasz- szony helyett. A vőlegény elhitte, hogy ez a menyasszonya, s feleségül is vette. A házasság után azonban kiderült a kölcsönös csalás. A férj megtudta, hogy nem az igazi leányt vette feleségül, az asszony pedig megtudta, hogy a férje szegény. Természetes, hogy megindították a válópört. (Bolondság! Jobb lett volna, ha szépen megbékélnek és megnyugosznak. Hiszen a kölcsönös csalódás kiegyenlíthetné egymást!)
