Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-07-20 / 29. szám
MAGYAR FÖLDMIYELŐ A legtöbb szövetkezet nemtagoknak is használatára bocsátja magtárát, de vannak olyanok is, melyet kizárólag csak tagok használhatnak. Sok szövetkezet átvállalja a gabonát, tisztillatja, gondoztatja, eladása tekintetében azonban a tulajdonos a magtár kezelősége közvetítése mellett szabadon rendelkezhet. BK Az országnak ujfent nagy, mélységes gyásza van. Hullanak, csak hullanak jobbjaink. S mikor hullásuk hírét veszszük. önkénytelenül fel tör kehiünkből a sóhajtás: — Vajh! Ki lép a ti nyomaitokba. Mert Schlauch Lórin ez nagyváradi püspök, bb boros, nemzetünk azon nagy férfiai közé tartozott, ki nem csak egyházának, de hazájának is fényes elméjével, nagy tudományával, áldozat készségével itthon és a haza határain kívül is dicsőséget és értékes munkálatokat szerzett.^ Német volt a neve. De magyar a szive, esze- járása csontig és velőig. Szegeden a nagy alföldi magyar városban nevekedett. Ott szívta magába azt a magyar érzést, melylyel kortársai közt eg}’ csep- pel sem állott lejebb. Előtte egész életpályáján kettő lebegett Isten és a magyar haza. E két eszmét szolgálta, mint egyszerű pap, mint püspök, mint bíboros, mint tudós, törvényhozó egyaránt. Mert a törvényhozás házában is nagy tekintélye volt. Nem egv törvényjavaslat komponálásában vett tevékeny részt. * Nagy, gyönyörű kort ért el. Hetvennyolcz£ esztendős aggastyán korában látogatott el hozzá e hó 10-én este a halál. Szelíden fogadta őt a nagy ember, nem félve és nem rettegve zárta le szemeit, mielőtt ajka az utolsó szót kimondotta. — jézusom! A másik perczekben már megszólalt szent László városának, Nagy-Váradnak öreg harangja és zugta-bugta nagy szomorán: — Elhullott ujfent egy nagy ember. Nemzetünk, egyházunk nagy férfia. * Majd harmincz esztendeig volt püspök. Ez időt szakadatlan munkásságban töltötte. Hires beszédei, tanulmányai, tudós nyilatkozatai az egész ország figyelmét felkeltették. Ezreket és ezreket áldozott úgy is mint szatmári és váradi püspök jótékony- czélokra. Templomokat, iskolákat épített. A szegényeket meg kimondhatatlanul szerette. A magyar főldmives népért rajongott. Emlékszünk reá jól. hogy szatmári püspök korában egy beregmegyei magyar község M á r o k- p a pi küldöttsége tisztelgett nála. — Igaz, — szólott az egyszerű főldmives szónok — mi itt magyarok csak maroknyi számban vagyunk. De van papunk és nincs templomun k. — Lesz, szólott a püspök és szemében meg- rezdült a köny. Ezt a maroknyi magyar jó föld- mives népet nem fogom templom nélkül hagyni. így lelt Már okpapinak 14 ezer forintos temploma a Schlauch püspök áldott — m a r k á b ó 1. Ilyen püspök nem csuda, ha szerette azon fiatal papjait, a kik a népért és a magyar nép érdekében működtek. Írtak. A mi újságunk szerkesztője is az ő áldott jó 231 lelkének köszöni, hogy a pennát le nem tette és most is forgatja. Mikor ugyanis első kötete »Az életből az életnek« czimen a magyar nép számára megjelent, valami jóakarója besúgta püspökének, az akkori szatmári püspöknek, hogy az a fiatal ember szerelmes elbeszéléseket irogat. — Majd elolvasom — szólott a püspök, azokat az elbeszéléseket. És elolvasta. Es hivatta azt a fiatal embert, most már öreg Nótáriusát, Mesterét a Magyar Föld- mivelőnek. És igy szólott: — Fiam. csak le irj továbbra is ilyen szerelmes elbeszéléseket. Ezt a nép szeretni fogja, ezzel te a magyar nép szivéhez fogsz férni és egykor ismerni fog téged az a nép. Aztán egy szép nagy bankót adott — annak a fiatal embernek, most már mondom veterán Írónak kezeibe. Ne csodálkozzatok tehát atvámfiai, ha mi ilyen melegséggel emlékezünk meg róla, ki később, mint közönségesen tudva van - váradi bíboros püspök lett, de ki a mi működésünket az utolsó időkig szerető figyelemmel kisérte. * Mikor e sorokat olvassátok ő már a sírboltban pihen Temesváron. Ott akart nyugodni jó édes atyja mellett, Nagyváradon terítették ki. ügy rendelkezett, hogy az ő palotáját ne takarja fekete posztó. Virágok közt álljon az ő ravatala. Mert a virágokat agg korában is ifjú lélekkel szerette. Temetése óriási részvét mellett ment végbe. Az egész ország megmozdult. Király ő felsége, miniszterek, városok, főpapok, egyházmegyék, más vallásuak egyaránt hirdették: — Nagy férfiút vesztettünk el. Vessző nem töri csontját — a gyermeknek __ Ré gi-régi közmondás, de most és mindig igaz mondás. Vagy a hogyan a példaszó tartja: Aggszó, de — igaz szó. Hiába okoskodnak az ujmódi emberek, hogy barmot se’ vernek ma már, hát még az embert'! Mert bizony elfér a verés — a gyermek emberre is. Vagy a’ hogyan az én komám szokja mondani: — Köll, bizony köll — a vessző komám! De a vessző! Értsük meg jól! És nem a bunkó, sem a dorong! De még a kéz sem. Mert az a szüle, a ki elfelejtkezik magáról és indulata hevében agyba-főbe veri gyermekét: no bizony nem érdemes a szüle szép nevére. A ki a gyermek fejét üti, fülét czibálja, vakon össze-vissza veri gyermekét, arról teszen tanúbizonyságot, hogy nincsenek otthon, az az más beszéddel, azt se tudja, hogy a józan ész mi fán terem. A gyermek rendszerint hajlik a jó szóra. De gonosz csont is lakik henne. Tapasztaljuk, hogy nagyon is számit arra, hogy »csak jó szót kap.« Még a koplaltalás sem fog ki rajta. Van már arra esze, hogy 'iszen az anyjának jó szive vagyon. Elmúlik a baj, még egyszer annyit kap. Hanem a vesszőt azt respektálja. Az a kis viszketegség, az neki nagyon kellemetlen. Altól szabadulnia kíván. Az nagyon bevállt orvosság. Hát azért mondja a régi agg szó: »Vessző nem töri csontját a gyermeknek!« Hanem javítja, okosítja. Mit ér a verés, ha testében kárt szenved a gyermek. Lelkében akarjuk javítani és testét, csontját teszik sokan tönkre. A vessző után megsimogatja a gyermek magát, aztán ráemlékszik. Hogy hát. mégis csak ezt a simogatást ki kell ám kerülni! t Schlauch Lorincz.
