Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-07-20 / 29. szám
V. évfolyam. Szatmár, 1902. julius 20. 29. szám.----u *■' - Ír________ Me gjelenik minden vasárnap. Szerkesztősig és kiadóhivatal: SZATMÁR, Szent István-tér 9. szám. FELELŐS SZERKESZTŐ ÉS KIADÓTULAJDONOS: BODNÁR GÁSPÁR. Előfizetési árak: Egész évre ... 4 korona (2 frt) Fél évre .... 2 » (1 » ) Negyed évre . . 1 » (50 kr) Eltemetett bajok... Volt idő és nem is oly nagyon régen, mikor az uzsorával, e szörnyű pusztító bajjal nem törődött az országban senki sem. Az uzsorások fütvörészve számitgatták a nép verejtékéből kiszipolyozott hihetetlenül növekedő kamatokat és magasan hordották fejüket a legbecsületesebb emberek társaságában is. A marhavész, a íilokszera országos meg- döbbentést keltett. Intézkedések, zárlatok történtek, hogy megakadályozzák a vészt. Es helyesen volt és van ez igy! De annál helytelenebb, sőt végzetes tévedés voll, hogy azt a pusztitó-vészt, mely népünk létkérdésének, a családi élet hivatásának, az új generáczio nevelésének gyökerét rágta és emésztette... egykoron egészen szabadjára hagyták... utóbb pedig csak épen úgy szorították meg szabad öldöklését, hogy még ma is zsírosán táplálkozhatik. Mennyi és milyen kínos időnek kellett eltelnie, mennyi és milyen pusztulásnak egek felé kiáltania, míg az" egész társadalom felkiáltott és védelemért sóhajtozik. Hogy is történhetett ez igy ? Gondolkozunk, belemélyedünk népünk mindennapi életviszonyaiba és nem tagadhatjuk meg azt a meggyőződésünket, hogy népünknek az uzsora örvényébe való jutásának egyik legfőbb oka maga a nép. Hallgassatok meg jó szándékkal atyámfiai. Az uzsorás ember bár mily szívtelen, kőszívű lett légyen, bár mily szabadon űzheti mesterségét, mégis érzi és tudja, hogy a mit csinál, a mit mivel az nem természetes, nem emberi. Azért ő mindenek fölött számit a titoktartásra, számit arra, hogy üzelmeit az ő áldozata eltemeti, szivébe hántolja. A szegény áldozat, a megszorult ember sem keresi fel ám az uzsorást dobszóval. O is tudja, érzi, hogy a mit tesz, azzal önmagának, családjának, gyermekeinek sírját ássa. Úgyszólván kést emel szivébe. Van oka tehát, hogy az emberek előtt eltemesse ő is — a maga baját, sorsát. Sőt legnagyobb kint okoz neki az, ha a világ vagy sokszor hozzátartozói csak sejtik is, hogy ő az uzsora karmai közt vergődik. Ez már igy., vagyon! Hát azért történhettek és történhetnek ma is azok a szomorú, megdöbbentő uzsora esetek, melyeket, ha kiásunk a szivek sírjából a hajunk szála égnek mered. Ez a baj, ezért nehéz üldözőbe venni az uzsorát törvénynek, magánosoknak és testületeknek egyarányosan. Erősen hozzáláttak már a kiásás nagy munkájához ugyan. Ré- mitően eltorzult hullákat, összemarczangolt tetemeket húztak elő: de még ez csak a kezdetek kezdete. Sok oly eltemetett bajok nem kerülnek még most sem napvilágra, melyek ott bujkálnak a kenyérkereső apa keserű szivében, ott gyöngyöznek verejtékes homlokán! Óh! ha sziveteken ablak lenne, szerencsétlen, megkínzott emberek! Be sok bu- bánat, tövis, elfojtott szenvedést láthatnánk meg! Atyámfiai! Miért a bizalmatlanság? Miért a bujkálás? Miért a hiábavaló Kálvária? Ha a kezdetek kezdetén, mikor az első szoritó-gyürüt reád tette, az uzsorás, bé- vallottad volna bajodat és nem temeted vala el: ma talán derült ég mosolyogna feletted. Így pokol az életed! Ha a beteg eltitkolja baját, belehal. Ha őszintén és idejében feltárja: talpára áll és él. Ha te is tovább fogod titkolni, temetni bajodat: belehalsz, elveszel. Ha feltárod, még talán talpodra állhatsz és élhetsz.
