Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1902-07-06 / 27. szám

216

MAGYAR FÖLDMIYELŐ

— Hogyant — mondogatta. Koma, a divatban soha sincs valami uj. A divatnak van egv feneketlen nagy ládája. Ebbe a ládába helyezik el mindazon ruhákat szép sorjába’, melyek leszakadnak az asszonyokról, emberekről. Osztég, mikor ez a láda megtelik: akkor ujfent előveszik a régieket, kezdve a legalulabbvalókat. Ezekből tákolják — várják ösz- sze aztán a legfrissebbeket.

— De mond a koma valamit — bólintott uram- bátyám. Alár a nagy uraknál és dámáknál is megtapasztaltam, hogy ősapáink gubájában, bekecsében, bő ingujjában járdogálnak. Persze, hogy urias öltéseket raknak rájuk.

Az öreg tanító se’ állhatta meg, hogy a maga erányu gondolkozása szerint való szentencziáját ki ne rakja.

— Vájjon hát - szólott nagy komolyan — a mai könyvekkel nem úgy vagyon-e ? Mennyi divatos könyv jelenik meg ma, ezer és ezer alakban és szinpompában. Pedig hát hogy egyszer valamikor csak egy könyv vala ez világon.

— Ne beszéljen már ilyet tanító uram, sziszszent fel erre a szóra Eskolás Ferkó.

— De mert hát úgy vagyon ecsém. Ezt ki- bizonyitja egy történet.

— Hallgatom, tanító uram.

— Hát halljad, ecsém! Egyszer egy nagy könyvtárban, a hol százezer könyv is vala az Ur nevében megjelent egy angyal és erős parancsot adott ki, hogy kotródnék minden könyv tartalma abba a könyvbe, a melyből vétetett. Támadt erre iszonytatos jajgatás, kiabálás. A póczokról szaladgálni kezdettek a könyvek. Egyik egyikhez, másik másikhoz, futott, hogy hát.

— Én belőled való vagyok !

— Engem tőled loptak.

— Én is mástól kerültem, szólott egyik.

— Én meg ujfeut mástól, mondotta a harmadik.

Végre hosszú lótás-futás utáu nagy csendesség

Ion. A könyvek eltűntek, mert az ezerszámra menő könyvek tartalma mind mind visszakerült az egyetlen könyvbe — a bibliába.

— Enyje be’ derék, csóválta fejét Eskolás Ferkó.

— Hát én azt gondolom, hogy ezenképen

vagyon a ruházattal is. Miként lelkűnknek egyetlen egy táplálkozási forrása vagyon, a szent biblia. Kezdetünk és végünk bölcs megmagyarázója : úgy testi ruházatunknak is egyetlen forrása vagyon. Mikor az ember elvesztette paradicsomi boldogságát, ruhára volt szüksége, hogy védje testét időtől, zivatartól, melegtől-hidegtől. És védje tisztes szeméremérzetét, mely nekie sok-sok elveszitett erények közül megmaradt. A ruha soha sem fogja tenni se magát az embert, se az asszonyt, se a leányt. Hanem hogvhát a lélek szépsége marad a test legszebb ruhája és ékessége még a mai bolondos divatvilágban is. Mester.

Az Isten ujja.

Egy hittérítő, a ki megfordult Martinique szigetén s jól ismerte az ottani viszonyokat, elszomorító képét nyújtja a marfiniqueiek istentelen, erkölcstelen világának. Azt Írja róluk, hogy alig van a föld kerekségén még egy nép, mely istentelenebb vylna, mint volt az, a melynek szörnyű pusztulásáról beszélnek világszerte. Nemcsak a közönséges értelemben vett vallástalanság jellemezte őket, hanem a vallás- gyűlölő szekták, különösen a szabadkőmisek hatása alatt a megtévelyedések olyan jeleit adták, melyeknek szinte természetes következményeként tekinthető a szörnyű pusztulás. így a legutóbbi nagypénteken, a keresztény világnak e szent napjáv, az Üdvözítő halálát gunyolandők, a sziget istenkáromló lakói egy sertést feszítettek fel, husvét napján pedig egy másik sertést körmenetben hajszolván, kiabálták : feltámadott. Többféle szentélyeket lovak elé dobáltak s űrnapjára is terveztek egy hasonló »ünnepséget«, de a mérték előbb betelt. A föld, melyet bünbarlanggá tettek, megmozdult lábaik alatt, az Ég, mely felé annyi szitkot, gvalázatot szórlak, tüzes pörjét hullatott fejükre s ki tudja, hány szerencsétlennek kétségbeesett káromlását fojtotta el az izzó láva. Az Isten ujja tehát elért e bűnös szigetig. Mert hej: »Az Isten malma lassan őröl, de biztosan!« »Lassan jő Isten, de ugyan elérkezik azért!«

Egy kis pirongatás.

— Az öreg Nótárius zsörtölődése. —

— Ugy-e megmondottam. Bezzeg dicsekedett ám szörnyű módon kigyelmed, hogy a szőllős gazdák közt legolcsóbban szerezte be a permetező gépet. Itt van la! Mán csak nem tagadhatja, hogy igaz a példaszó: Olcsó húsnak hig a — leve.« No már én csak mindig a’mondó voltam, hogy hát a »1 e g- drágább a legolcsóbb!« Kigyelmed is féláron vette azt a permetező masinát. Egy esztendeig se’ használhatja. No most már ha éppeg minden hasznát e gépre akarja költeni, hát vehet akár minden esztendőre egyet-kettőt. Bezzeg az enyém állja helyét akkurátusán. Megadtam az árát, de most aztán nem is bánom meg!

*

— No megadja neki atyámfia, Benedek.

— Hogy hogy nótárius uram ?

— Hát olyankor kaszál, mikor már a fű tápláló erejének javát-savát elhányta.

— Bizony, egy kicsit késedelnieztünk.

— Meg osztég a szénagyüjtéssel is késtünk ugy-e bár? Akkor gyűjtötte boglyába, mikor már az eső kilúgozta. Még az asztagja sincs annak rendje és módja szerint béfedve. No ’iszen, csak panaszkodjék kigyelmed, hogy nem mén a gazdálkodás.

*

— Mi a fészkes ... ny ... vetett olyan sűrűn Telkes gazda. No most aztán megvakarhatja fejét a termésére, Meg aztán beszélik a szomszédok, milyen hitvány magot vetett. Nótárius koromban is hányszor pirongattam, és melyszer mondottam: »Hitvány

vetés, hitvány aratás!« A mi tisztára bé is ütött.

*

— Kár az a nagy udvar kendnek Andris ?

— Tán biz’ irigyli nótárius uram.

— Dehogy irigylem. Hát iszen csak nem igy ösmérnek engem harmincz esztendők óta.

— Azért mondok.

— De nincs még most se méhesed, külön veteményes kerted. Se’ egy kis gyümölcsösre nem gondolsz. Hej, pedig az idő halad. Minden nap egy nap. Azon veszed észre majd, hogy ha ültetsz is, nem élvezed majd a gyümölcsét.

A földmives búcsúja.

Legjobb előkészület a halálra a becsületes élet. Ezt a mély igazságot a nagy franczia tudós irta ki, • de régóta gyakorolja az egyszerű földmivesember. Élete nyugalmas, tiszta, halála békés és magasztos, mert hiszen a kötelesség teljesítése és a szorgos munka töltötték be pályáját, hite pedig kibékítette az elmaradhatlan múlandósággal. A természet kebelén futotta meg pályáját, amelytől megtanulta, hogy a tél után tavasz következik, valamint a halál után a feltámadás boldogsága, a jobblét örök világa. Rábapordány egyik vagyonos gazdája P aty i György szenderült jobblétre e napokban, de búcsúztatóját maga irta meg, jeléül annak, hogy a természet egyszerű fia mily boldog megnyugvással és nyugodt öntudattal várta a megváltás pillanatát, Hetven évet élt s ime mily nyugodtan, szépen tekint vissza életének rögös útjára! Verses búcsúztatója keresztény jámborságot sugároz, de e mellett oly szép ez a kis elégia, hogy a hivatásos költő csupán ékes kifejezések, szép forma tekintetében múlhatná felül, de igazság, egyszerűség lakoznak benne, amelyek kifejezése megkapja a szivet. A »Dunántúli Hírlap«