Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-27 / 17. szám
MAGYAR PÖLDMIVELŐ 134 Bizony, hogy igen! És mit akar hát az újságíró mindezekből kihozni? fogod megvest kérdezni szives olvasóm. Megmondjuk! Hogy nálunk szép Magyarországon, ha úgy összejönnek a községekben, nem szokás arról beszélgetni, hogy mi jót, szépet olvastunk abból a könyvből — újságból. E’ helyett szapuljuk egymást, rágalmazzuk embertársainkat és beszélgetünk sikamlós, trágár dolgokat, adomákat. Pedig a jónak, szépnek, nemesnek terjesztésére igen alkalmatos mód az, ha elbeszéljük mi érdekest, hasznost olvastunk. Ez a legkönnyebb módja a tanulásnak, ismeretek szerzésének és legolcsóbb ut a tiszta örömök és élvezetekhez. Nálunk szép Magyarországon is nagy szolgálatot tehetnének az asszonyok, leányok a becsületes, jó könyvek és újságok Íróinak, ha a maguk körében, módjával- szerével híveket szereznének az olvasásra, mondjuk ki hát — a megrendelésekre. /Világért se’ gondolja azonban senki emberfia, hogy a magunk érdekében beszélünk. Igaz, hogy a magyar példaszó meg azt tartja: — Mindenkinek maga felé görbül az keze! Kitüntetett hűséges cselédek és jóravaló munkások. Maros-Tordavármegyében: Bece Mátyás (mesterházi), Kakucsi János (radnótfai), Súgó István (nagyölvesi), Székely Mihály (gálfalvi). Mosonvármegyében: Schober János (királyudvari), Bugnyár Gál (körtvélyesi), Hutflen György (levéli). Nagy-Küküllővármegyében: Pálosán Anna (se- gesdi), Molnár György (héjjasfalvi), Pauli János (n.-sárosi), Dénes Zsiga (héjjasfalvi), Schuller György (medgyesi). Nyitravármegyében: Kumpán József (péterfalui), Kosik János (császtkóczi), Kosetzky János (p.-bodoki), Lajwolf György (kövecsesi), Dinga Dániel (miavai), Mészáros András (csendespusztai), Orichel József (zákosztoláni), Stefik János (jabloniczi). Pe sivár meg y éb en : Tóth Mihály (mogyoródi), Kugul József (alberli), Poniczky János (acsai), Farkas Dávid (fóthi), Szuczhánszky János (g.-györki), Lengyel János (t.-szent. mártom), Kemenczei János (bényei), Sepcsik Ágoston (akasztói), Vörös István (kalocsai), Szabó János (zsámboki). Pozsonyvármegyében: Szikela István (magyarbéli), Winczek József (malaczkai), Klimó Márton (felsó'diósi), Tóth János (szempei) Varga Antal (éber- hardi), Lengyel Péter (sztantali), Vanicsek Márton (nagyudvarnoki), Frühwald János (nebojszai), Both Imre (kisfaludi), Dar János (pozsonyi), Nittnaus Lőrincz (pozsonyi), Vendelin János (pozsonyi). Sárosvármegyében: Vozár János (hanusfalvai), Fucsik János (a.-sebesi), Adamkovits Mihály (k.-sá- rosi), Pecuch Mihály (klemberki), Urbán Pruzsinszky János (plavniczai), Gajdár Pál (vonyiskóczi), Kuhár. Márton (kálnási), Gergely György (budaméri), Mátyás János (pillerpekléni). A veres-kakas, meg a nyerészkedés. No hát ebből mi leszen ? Csak türelem, mindjárt kibúvik a szeg a zsákból. Ez a veres-kakas ugyanis megczirógatja a sziveket a nyerészkedésre való csábítással is. — Ládd-e, susogja kigvómódjára a halandó embernek. Ha én portádra szállók és te jó beasze- kurálod, biztositod a házadat, akkor újra építhetsz, vagy még uj tűzhelyre tehetsz szert. És hány halandó akad, aki ezt a bolondot is megcselekszi. Jól bebiztosítja házát: aztán felgyújtja. No az igaz, hogy ehhe’ már romlott, elvadult szív kell. De hiába ilyen szivek is vannak. Nem gondjolák meg, hogy ez mily nagy bűn! Nem mérlegelik, hogy ezzel veszélyeztetik embertársukat és az egész községet is. Végre nem hallgatnak saját lelkiismeretükre, mely azt súgja nekik, nem kígyó, de őrző-angyal módjára. — Ember, ember, ’iszen nyerészkedni akarsz és önmagadat, családodat, gyermekedet veszted el. Mert ’iszen az ilyen bűnt még a tvuk is kikaparja. Az ilyen ember vakon cselekszik, azért fogják rendesen üstökön! A börtönök lakói közt vannak — fájdalom — többen vannak ilyen szerencsétlenek! Hát uramfiai, hogy lehet az emberi észnek akkora tévelygése, mint a milyen ez a szerencsétlen ballépés? No hát a jó Isten minden halandó embert mentsen meg ettől a csapástól! Becsüld az ellenségedet, ő mondja meg hibádat! Micsa’ ? Hát már ebben még sem lehet okos a példaszó. Hogy hát becsüljem ellenségemet, mert ő mondja meg hibámat. Okos, bölcs bizony a közpéldabeszéd ebben a tanácsban is. Nem is említem, hogy hát a keresztény embernek még ellenségét is szeretnie kell, mert azt már mindenki eskolás korában tanulta. Hanem hát arra az ellenvetésre felelek, hogy az ellenségnek mindig az a természete: nem igazat mondani másra, rágalmazni, bemocskolni jó hírnevét, becsületét — és igy tovább. No iszen igy van sokszor, nagyon sokszor. De vessen követ magára, a ki magát teljesen ártatlannak, tisztának, hibátlannak érzi. Mert tartani tartja, de az a kérdés igaz lélekismeretben érzi-e ? Bizony, hogy olyan ember nincs a világon. Hány és hány ember akadt, a ki ellenségeinek szóbeszéde után kezdett csak arról gondolkodni: — Ni te, ni, hát miért beszélhet, hogy mer rólam igy beszélni ez az ember? Igen meri megszokta, hogy edáig mindenkitől csak jót, csak dicséretest hallott. Pedig hát czirógatással is lehet ám ártani! A hízelgést értem, melylyel az embereket úgy elszokták hódítani. hogy sohasem kínálkozik alkalma belenézni enlelkébe, hogy hál vájjon úgy van-e belül is, a mint kívülről a czirógatást érezzük. A kit mindig csak czirógatnak, a kinek foly- ton-folyvást hízelegnek: az az ember sohasem fogja megismerni önmagát. Azért bizony bölcsen tanit a példaszó: becsüld meg, az az hallgasd meg ellenségeidet is, mert ha gondolkozol szavain, ha megbírálod magadat bizony hogy veszed észre — Van ebben vagy abban igazság. Hány ember köszönheti ellenségeinek nagyságát. Vagy hogy ezen vagy azon a veszedelmes utón
