Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)

1902-04-27 / 17. szám

MAGYAR FÖLDMIVELŐ

135

megállóit. Vagy hogy erről vagy arról a rossz szokásról leszokott.

Fáj az igaz szó! De e fájdalom alatt tisztul meg az ember, e fájdalmas érzések közt lát leikébe és aczéllozza meg akaratát.

Azért az ellenséget nem kell mindig olyannak tekinteni, a ki nekünk végtelen kárunkra vagy talán épen teljes romlásunkra van.

Hanem nyugalommal kell vele szemben államink, figyelnünk, mert az ellenség sokra, igen sokra taníthatja az embert.

OLVASÓKÖR.

Julis asszony.

Julis asszony régtől czégéres volt azzal,

Hogy tele volt mindig sóhajjal, panaszszal.

A kit előkapott bármely alkalommal, Teleóbégatta a fülét azonnal.

»Hojjaj!« — igy kezdte el panaszos beszédét — »Sok a baj, nagy csoda, hogy az ember él még! Legszebbik tyúkomat ellopták az éjjel!

Hogy a czudar tolvajt a kánya vinné el!

A riska tehenem átal adni tejet;

Pedig van négy hete annak, hogy megellett.

S hozzá, mi legnagyobb fájdalommal eltölt, Szép, rimaszombati fazekam is eltört!«

Ilyen és hasonló panaszos hangokon Beszélt Julis asszony minden lépten, nyomon. Már szintén kerülték az emberek őtet,

Nehogy pocsékolja drága idejüket.

így nem csoda, hogyha őtet utoljára Panaszos Julisnak nevezték jobbára.

S róla már ily forma nótát is dúdoltak:

»Tele van a szivem, mint Julis asszonynak.«

Ámde Julis asszonyt ez ki nem kúrálta,

A csúf óbégatást ő meg nem utálta.

Hiába dúdolták a nótát mellette,

•Ö nem okult rajta, ő azt föl sem vette.

Végre Csutak Pálnak, Julis komájának Egy életre való gondolatja támadt.

Föltette magában, hogy azt fölhasználja,

S azzal, hogyha lehet, Julist kikurálja.

Látván sok nép között egy csütörtöki nap, Amint Julis asszony újólag óbégat:

Nosza, kapja azonnal magát Csutak Pál,

Hogy ő is hallhassa, hozzájok somfordái.

Ott áll, ott álldogál hallgatagon, szótlan. Várván, amig Julis kifárad a szóban.

S mikor végre látja, hogy Julis asszony Berekedt, — igy szólt ő bus, kesergő hangon:

»Ah, az még mind semmi, drága jó emberek, Amin Julis asszony oly igen kesereg!

Az én bajom szörnyű, csak nem rémületes, Ah. mert az én sorsom módfelett keserves !

Nekem van ám okom bánni, hogy születtem, S hogy ott fönn az égen a nap süt felettem. Lelkem úgy elepedt a buslakodástól,

Mint a czékla levél a nagy forróságtól.

S a mi több! Hasztalan nyögök, sóhajtozom. Nincs, ki segíthetne, bármint panaszkodom. Tán kétségbe esném, vagy megháborodnék, Hogyha az eszemet nem őrizné az Eg.«

Ezek hallatára, kik közel állának,

Nagy sajnálkozással hozzá igy szóidnak: »Ugyan mondja már meg, mi a kend gyötrelme? Az ember nagyobbat ennél nem képzelne!«

»Azt kérdezik kendlek, szólt Kulacs Pál mostan, Hogy mi az én bajom, melyről panaszkodtam ‘? Hát az, hogy a dohány most oly szörnyű komisz! Nem gyűl meg a czudar, ha százszor gyújtom is!

Ez utolsó szókra szörnyű nevetés lett; Valamennyien voltak, mind Julisra néztek,

S igy kiáltozának kaczagással telten:

»No, most panaszkodjék, Julis asszony lelkem !«

Nincs arról halandó embernek képzelnie,

Mint állt Julis asszony, magát megszégyelve, No, de volt is neki ebből kövér haszna:

Mert szája ezentúl sose nyílt panaszra...

Beregi Sándor.

Barátságos levelek az én falubelieimnek.

ív.

Szóljak valamit a kártyavetésről is, mely a babonafélék között a legnagyobb ostobaságnak mondható.

Vannak emberek, kik jobban hisznek a kártyavetőnek, mint a papnak, vagy más okos embernek, s ezen hitöket leginkább azzal vélik jogosan támogathatni, igazolni, — hogy a kártyavető »idegen, ismeretlen létére« ismeri és el is mondta nekik : minő természetűek, milyenek családi viszonyaik, minő az életmódjuk, mire törekszenek, mi szivök legforróbb óhajtása stb. stb. Hát bizony az nagy dolog, ha a kártyavető ezeket a kártyából tudná kiolvasni: — de miután az lehetetlen, tehát képtelenség, és a kártyavettető szánalmas tudatlanságának legcsattanósabb bizonyítéka. Mert hát nem tapasztalták-e figyelmes, gondolkodó szemlélők, — hogy az olyan kártyavetők maguk is kutatnak egyes emberek mindennemű magányviszonyai után? — Nincsenek-e nekik gyakran fizetett kihordóik ?! — Bizony vannak! Csoda-e, hogy ez uton-módon megtudják még legbensőbb óhajtását is a kártyavettetőnek? — Csodálkozhatunk-e azon, hogy pergő nyelvvel hízelegnek a hiúnak, óva-óv- ják a féltékenyt, bizgatják a boszuvágyót, helyeslik az uzsorás szívtelenségét stb. — Jól tudván, hogy ezzel gyöngéd oldalukat simogatják, egész képességüket vetik latba a czél elérése kedvéért.

Hogy szerencsétlen, veszélyes indulat nyert tápot, sőt lángra lobbantva vészt hozott nem egy ártatlanra a kártyavetésből származott álhit ?! — Hány vőlegény ott hagyta menyasszonyát és viszont ? ! Hány családi boldogság felbomlott ? hányán összeverekedtek a kártyavető pletykázása miatt ? Azt, hogy sokszor gyilkosságot is eredményezett e babonafajta, az tudja, ki az újságokban leirt törvényszéki jegyzőkönyveket figyelemmel olvassa.

Ilyen hiábavalóságok a »tenyérről való olvasás« és »planéta magyarázás« is. — Ezen átkos mesterséget hányán űzik nyilván és szabadon a nélkül, hogy az okozott bajok és károk miatt kérdőre vonatnának, értök bűnhődnének?! De hát, ha a világnak tetszik a csalattatás, legyen kedve szerint. — Mind a mellett szomorú jelenség az; nemcsak a hitélet szenved, hanem a vagyon is! — Mert bizony nem esett a feje lágyára sem a kártyavető czigánynő, sem az olyan plánétás, hogy közönségének ingyen beszéljen és fejőket el- bolonditsa.