Magyar Földmivelö, 1902 (5. évfolyam, 1-51. szám)
1902-04-13 / 15. szám
120 MAGYAR FÖLDMIYELŐ — Törvény, törvény — mondotta Danyi bácsi. Kit viszünk a törvény elé ? Ki dobta a falu népe közé az első csóvát? Ki tudja azt. — Én már tudom, jelentkezett egy tisztes ember. Az első gonosz szót onnan lökték ki, ahol minket legjobban gyűlölnek. — A szatócs-boltból. — Igen, onnan. — Ki hallotta? — Van tanú elég! * És ott állanak a törvény embere előtt. A vádló, a vádlott. A tanuk. Alig kezdődik meg azonban a tárgyalás, előáll összetörve, reszketve a vádlott. — Megkérlelem az ártatlan embert. Bocsásson meg nekem. Megtudtam az egész dolgot. Beismerem, hogy nagy megbotránkozást tettem a faluban, mikor ilyen tisztességes embert megrágalmaztam. Gyermekeim nevében esedezem, bocsásson meg. A tanuk felháborodva kiáltották: — Nem lehet! — Bűnhődnie kell. Tisztes Fejes Dániel uram azonban az igazság szent nyugalmával emigyen szólott: — Én megbocsátok. Mert azt akarom, hogy minden emberfia tudja meg, melyszerint a szövetkezetben becsületes emberek, becsületes czélra fo- góskodtak. A szövetkezetek senkinek kárát, boldogtalanságát nem akarják. Senkinek kenyerét el nem veszszük, hanem azt akarjuk, hogy kivétel nélkül mindenki boldoguljon. De mi is ám. ezt jól jegyezzék meg. A vádlott könyezve hallgatta az öreg ember beszédét. A biró pedig beszüntette a tárgyalást, mondván: — Az igaz ember, nagyhatalmú ember! Ki mint veti ágyát, úgy alszik benne. Első tekintetre egyszerűnek és nem mély jelentőségűnek látszik ez a példaszó. Hát ’iszen, azt a gyermek is tudja, hogy ha jó ágya van, jól vetik a párnáját, bizony hogy jól aluszik is. De nem úgy ám! Szerfölött mélységes jelentősége vagyon ennek az egyszerű példaszónak is. Csak a magvát kell megtalálni. Törjük fel hát, mint a mogyorót, hogy a belét kiszedegethessük. Voltak, éltek királyok, hatalmasak, gazdagok nagyok. Ezeknek már csak volt és van derék ágyuk, meg aztán akadt, a ki megvesse. És hányán és hányszor nem tudtak aludni ebben a pompás ágyban. Egyetlen szempillantásra sem tudták lezárni szemeiket. Mert a legpompásabb ágyhoz is nyugodt, tiszta lelkiismeret szükséges. Az embernek ágyát cselekedetei teszik — vetik. A szerint nyugszik abban, a melyszerint cselekedeteivel nyugalmat szerez magának. Ládd-e azt a szegény pásztor fiút, a ki napról- napra ott őrzi nyáját becsületesen, hűségesen. Ha ideje elérkezik, ha felváltják, vagy jószága is lecsendesedik, lehajtja fejét egy kőre, ágya leszen a föld, takarója a csillagos ég. És uramfia, mily boldogan, mily mélyen aluszsza álmait. Ládd e a munkás embert, a ki testének izmaival keresi napi kenyerét, mikor eljő az est, mily boldogan nyugszik le a szalma ágyra, az egyszerű nyoszolyába. Mindezek jól vetik meg ágyukat a nyugalomra. Azért boldogan alusznak is. De nem úgy ám, a kinek szénája rendben nincs. A kinek lelkiismerete éppen az alvás ideje alatt kezd háborogni, akár a tenger. Mert hej, olyan a rossz lelkiismeret, mint a makranczos siró-rivó gyermek, nem lehet azt akkor elaltatni, elcsititani, mikor épen akarjuk. Egy bölcs ember mondotta, hogy legtöbb embernek alvásáról meglehet Ítélni életét is. A milyen nyugodt vagy zivataros valakinek az élete: olyan leszen álma is. Azért bizony nagyon sok esetben tőlünk függ, hogy miképen és hogyan vessük meg ágyunkat. Hiába gondoskodik más emberfia a legpompásabb ágyról, ha a mi életünk nem olyan, mint kellene: sohasem lesz az rózsás, hanem tövises ágy. Mester. Furcsa szokás az étkezésnél. Minden arra való gazdaasszony, ha egyszer vendéget hiv vagy kap, természetesen arra törekszik, hogy gazdaasszonyi háza hírnevének amúgy igazán megfeleljen. Rendén is van ez. Csakhogy nagyon sokszor balul, helytelenül fogják fel a vendéglátás mibenlétét.. Egyik háziasszony például azt gondolja, hogy nem is vendégelte meg az asztalánál étkezőket, ha egy egész sor különféle ételt fel nem tálal. Össze süt, főz kigondolhatlan ételeket és azt hiszi botorul, hogy minden vendéglátásnak egyszersmind lakada- lomnak kell lennie. Sokszor elsem tudja számlálni az emberfia, hogy hát milyennemü különféle ételekkel kellett megbirkóznia. No hát ez határozottan helytelen, sőt oktalan szokás. Mert a magyar tűzhelyen a vendég látás szívessége nem a sok tálételekben vagyon, hanem a szívességben és őszinte, igaz fogadtatásban. Egykét jól, Ízletesen elkészített étel sokkal többet ér, többet mond, igazabb szívességről tesz tanúbizonyságot, mint akár egy tuczet. Hát aztán az a szokásos, úgyszólván betanult,, elmaradhatatlan kínálás! Bizony hogy nagyon sok háznál az embert csupa vendégszeretetből úgy agyon kínálják, hogy szinte belebetegszik. Tömik, itatják nyakra főre, mintha csak szándékosan veszedelembe kergetnék a vendéget. — Nem tudunk mi talán kínálni, azért nem fogy... — Talán bizony még nem is kínáltátok... Aztán neki fog a kiánáiás mesterségének háziasszony, leány, kománé. Ember legyen, a ki ezt a veszedelmes kereszttüzet ki tudja állani. No ez az erőszakos szívesség épen nem nevezhető valami okos, igazi vendégszeretetnek. Legyen és rendszerint van is mindenkinek magához való esze, hogy éhen ne-maradjon. Egyszer- kétszer megkínálni a vendéget, emberséges dolog. De agyonkinálni, már ez igazán kellemetlen. Az ám. de vannak helyek, a hol maga a vendég is elvárja, hogy bizony csak kinálgassák őket. Igaz, ezt is tapasztaltam! Hozzá se’ nyúlnak a tálhoz, mig meg nem tessékelik egynéhányszor. Azt szeretik, ha a gazda vagy a háziasszony úgyszólván belé fárad a kinál- gatásba. Aztán, ha ez a kinálgatás elmarad, van szapulás. — Még kínálni sem tudnak. — Még meg se’ kínáltak — és igy tovább. No hát az ilyen szokás magyar házhoz nem illő. A magyar ember őszinte. A mi a szivében az a száján. Hát ne keserítsük egymást efféle haszontalan, üres szokásokkal, hanem tartsuk meg a magyar vendégszeretetet mindkét oldalról a magavalóságában. Találja, érezze magát mindig úgy a vendég, a mint a tiszteség határai közt legjobban esik. Nem úgy van? Figyelő.
