Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-03 / 44. szám
318 .MAGYAR FÖLDMIYÉLÖ tArgza. Őszi rózsa — a sirhalmon. Szegény jó nagyanyjuk... De miért is nevezi a magyar ember szegénynek, a kik olyan gazdagok a jóságban, az önfeláldozásban, a türelemben, a végtelen szeretetben, mint például a nagyszülők ? Mert a szegényt szeretni szoktuk! Oh, mi is nagyon szerettük szegény jó nagy- anyjukunkat. Úgy szerettük, hogy talán a földön már jobban nem is lehet szeretni. Pedig ő szegény nem adott nekünk, gyermekeknek semmit. Sem czukrot, sem kalácsot. Sem ruhát nem vett. Hiszen már neki semmije sem volt. Oda adta mindenét, mikor özvegygyé lett — gyermekeinek. És ő is úgy élt ott köztünk, mint gyermek, a ki gyermekei közt gyermekké lett. De mégis, volt neki egy becses kincse. Ott a kert végében, a mogyorófák közelében sok-sok őszi rózsa bokor. Elsőben csak ezeket ápolta. Aztán, mikor mi unokák körülvettük, mi köztünk és rózsabokrai közt osztotta meg gondjait. Legboldogabb volt őszszel. Mert akkor voltak az ő őszi rózsái legszebbek. Akkor naponkint levitt minket a kert végébe. És úgy elbeszélgetett velünk is, meg a rózsáival is. — Lássátok gyermekeim, nagyanyjutok mindig szerette a virágot. — Miért szerette nagyanyjuk ? — Mert a virág nem bánt senkit. A virág olyan jó. — Hát az is jó a ki a virágot szereti? Az sem bánt senkit? kérdeztük gyermeki csacskasággal. — A ki a virágot szereti, az rossz ember nem lehet, szólott az öreg. Vagy legalább ugv tapasztaltam, hogy háládatlan sohase lehet. Mi reánéztünk az öregre, de persze akkor még nem tudtuk felfogni, mit mondott olyan mély sóhajtással nagyanyjuk. Csak egyszer aztán késő őszszel, igy, mikor az emberek halottak napján a temetőbe sietnek, lehívott bennünket a nagyanyjuk a rózsatövekhez. Aztán leszedte mind ... mind ... a szép őszi rózsákat. Kosárba tettük. És indultunk a temetőbe. Ott megállottunk egy sirhal ómnál. Ez a sirhalom is telenden tele volt ültetve virágokkal. De az őszi dér már megcsipkedte. A szép virágok elhervadtak. Nagymamuka vette a kosarat és a szépen gondozott hantot tele hintette őszi rózsákkal. Úgy belepte a hantot ez a virág, akár egy virágtakaró... Mi némán állottunk ott, mig a nagyanyó buzgón imádkozott. Körül néztünk. Kerestük, hogy hát melyik sirhalmon találunk ilyen szép virágtakarót ? De a körülöttünk lévő sírokat mind, mind benőtte a fű, a gaz. — Nagyanyjuk, hát a többi sírokra, miért nem hoznak virágot? — Mert nem szeretik a virágokat. — Hát a te jó édesed, a ki itt nyugszik sze rette a virágot ? — Oh hogv szerette! És az öreg szemeiből ömlött a köny. Úgy szerette, akár én. Néma csend lett... a temetőben. Mi gondolkodtunk ugyan, de nem tudtuk mért nem értjük meg, mit mondott nagyanyjuk. Most már felfogjuk! Most már értjük! Mikor nincs közöttünk. Mikor már az ő sirhalma is ott domborul, ama másik mellett. Az őszi rózsákat mi is nagyon szeretjük. Úgy' ápoljuk, mint nagyanyjuk. És úgy is szeretjük, mint ő szerette. Most érezzük, hogy ő miért tanított minket a virágok szeretetére. Mert a ki a virágot szereti, hálátlan nem is lesz. Nem is leszünk 1 Itt van a halottak napja! Lemegyünk a rózsabokrokhoz. Leszedjük az_ őszi rózsát emlékezet köztÉs kegyelettel viszszük a temetőbe. Aztán behintjük először ő helyette az egyik sirt rózsatakaróval. Ugyancsak azt teszszük a másik sirral is. És imádkozunk szépen, kegyelettel csendesen. Adj Uram neki örök megnyugvást. bg. Éledve a szarvas vadászaton. A múlt hónapban vadászott Máramarosban József Ágost fő- lierczeg György bajor herczeggel s a melléje adott vadászokkal. A főherczeg egyik vágáson, a tizenkilencz éves György herczeg a másikon haladt vadásztársaival a rengeteg sűrűjében. Szarvasra vadásztak, de György herczeg azt kívánta, hogy bárcsak medvére is akadnának. Alig járt egy főerdésszel s két erdőórrel egy órát, az egyik erdőőr figyelmezteti a bajor herczeget, hogy tessék odatekinteni alig húsz lépésnyire a tisztás felé és jól czélba venni azt a nagy vadállatot. György herczeg, anélkül, hogy egy arczvonása aggodalmat mutatott volna, odaszól az őrnek: — Talán medve ? — Még pedig a legnagyobb fajtából ! Az őr azt hitte, hogy a fiatal herczeg most már kikapja vadásza kezéből a fegyverét s czélba veszi a maczkót; de a herczeg e helyett a gukkert emelte a szeméhez és gyönyörűséggel nézte a maczkót, aztán igy szólt : — Jól megnéztem, mert még soha életemben nem láttam medvét. Most azonban hagyjuk el, nem lövök, nem akarom a szarvasokat elriasztani. A léptek zajára a hatalmas medve körültekintett s eszeveszetten rohant le a hegyszakadékon. Az egri hősök szobra. Eger előkelő társasága hazafias mozgalmat indított meg azzal a czéllal, hogy az országos gyűjtés segítségével szoborral örökítse meg ez egri hősök emlékét. A mozgalom azóta testet is váltott s most kaptuk meg a szoborbizottság lendületes felhívását, a melyben adakozásra szólít minden magyar embert. 1902-ben lesz háromszáz ötven esztendeje, hogy az egri vár körül, a melynek emlékét ma már csak beomlott bástyák, mohos ágyurések és egy barlang őrzi, kétszázezer török tolongott. Dobóék hőstetteit megörökítette a história, a mely csodái sorában emlegeti a kétezer magyarnak százszor annyi törökkel való diadalmas küzdelmét. A szoborbizottság szoborcsoportozattal szeretné megörökíteni az egri hősök emlékét. A csoportozatban ott szerepelne azután Dobó, Bornemissza, Mecskei és az egri nőket jelképező női alak. Adj uram neki örök nyugodalmat!
