Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-11-03 / 44. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 347 SZÖVETKEZZÜNK! Barát bá’ — a szövetkezet apostola. Meg kell adni, hogy ma már a/, ország minden zugába elhatott hire a szövetkezésnek. Beszélnek, olvasnak róla itt is, ott is. És hány községben sóhajtanak fel emigyen : — Hát vájjon ná'unk mikor leszen ? — Bezzeg a mi falunkban nincs, aki mozogjon. — Pedig bizony nálunk is elkelne a hitel, vagy fogyasztási és egyéb szövetkezet I És bizony legtöbb helyen csak sóhajtás marad a legtöbb óhajtás, kivánalom is. Mert nincs, aki mozogjon. Nincs, aki kezdje. — Én már öreg vagyok arra I — Nekem nem lehet, mert sok az irigyem I — Meg aztán nem is értek hozzá. Akkurátosan ilyenképen állott a dolog Morgó hegyi községben, mint imént la elbeszéltem. Ott is sóhajtottak I Ott is olvastak, halottak sok minden szé- jót a magyar boltról. Mégsem akart mozdulni senki emberfia. Pedig kegyetlen szükség van itt erre a magyar boltra. Cundra portékát keil elfogadnia drága pénzért a morgóhegyi czibisnek, vinczellérnek. Piszkos szatócs- boltokban mérik a közel város bukott kereskedőitől vásárolt, patkányjárta, egérlátogatta lisztet és egyéb- nemű jószágot. Hát még aztán a vitriolos pálinkát! Azt is suttogják, hogy azok a szatócsboltok valóságos zugzálogházak. Szőlőt, terményt, dinnyét lehet ott elhelyezni. No de elég! Ne szólj szám, nem fáj a fejem! így állván a dolog, természetesnek fogjuk találni, hogy a morgóhegyesi' nép napról-napra sóhajtozott! A szövetkezés vágya valósággal gyötörte azt a népet. Mert volt egy nyugtalan szellem ott, mely nem hagyott békét az embereknek. Mindennapi szava hangzott : — Szövetkezzünk ! És járta a sort, mint valami nyugtalan lélek, aki kisértetni akar. Ez az öreg Barát bá’. Barát bácsi az ő becsületes neve ott a Morgóhegyi községben minden emberfiának. Meg van már egy nehány éves . . . hatvanon túl várja, hogy hetvenedjék. De azért fiatal a lelke, akár mikor sor alá került. — No hát ha senki nem meri tartani a hátát, majd tartom én. És megindult. Két száznál több embert gyüjjött már, akik mindannyian szövetkezni akarnak. O maga járt le a közeli városba. Tanácsot kért, erőt meritett, segedelmet kapott. A morgóhegyesiek megmozdultak. De nem maradt nyugodtan a rossz szellem se, amely a világ kezdetétől fogva mindig kiséri, miként az árnyék a jó szellemet. Barát bá’ után kiáltottak a szatócsboltból : — Öreg, nem éri el maga azt, hogy abból a boltból egyék. Az öreg rá sem hederitett. Igaz, hogy vén ember, közelebb hajlik a feje a sirhoz, mint a bölcsőhöz, hát hiszen ha ő nem eszik, majd eszik ám a fiatal nemzedék. — De meg kell lenni! Ez a fő. Haladj, öreg Barát — előre. így zümögütt az öreg magéban. Aztán forditott gondolatán és rögvest azzal tusakodott, hogy mi módon kén hát nyélbe ütni — a dolgot? Mikoron pedig érezte, hogy emberei rendben vannak, akkor fogta magát és irt a központba. A központból jött a szakértő — és megtanította az öreg Barát bá’-t a további teendőkre. — Ni te mán — koma, szólott egy reggel oda Barát bá’ a komájának, — levelet kaptam. — Fele se tréfa ennek, — aggódott a koma. — Öreg bá’, fenyegetnek hogy igy meg úgy leszen ! — No ne félj, koma. Az nem baj! Csak meglegyen. Ez a levél is mutatja, hogy nekünk nagy, kegyetlen szükségünk van ám a fogyasztási szövetkezetre. Aztán ment, járt tovább Barát bá’ házról-házra mint a szellem, mely nem nyugszik mig fel nem ébreszti az alvókat. Öreg bá’l mikor a napokban meghallottam, mily szép sikerrel alakult meg a morgóhegyi magyar bolt: úgy szólottám magamban : — A szövetkezetnek is vannak apostolai.*) A kisgazdák emelése. Ma már minden nagybirtokosnak tisztában kel! azzal lenni, hogy a kisgazdák, fö leírni ve's nép megerősítése, emelése az ő érdekeinek iegelsejei közé tartozik. Lelketlen hazugság aZ. hogy mikor a nagy- birtokosok kezükbe veszik a nép, a gazdavdág ügye mellett folytatott munkának zászlóját: akkor csakis saját hasznukat, érdeküket keresik. Ma már minden igaz magyarember meg van arról győződve, hogy e hazában a gazdavilág sorsa úgy össze van forrva, mely szerint egymás boldogulása nélkül küTön-külön sem a nagybirtokosnak, sem a kisgazdának élnie nem lehet. Ugyanazért napról napra láthatjuk, hogy a nagybirtokosok, a tehetősebb főurak lelkes, szép példákkal mennek elől, hogy saját körükben mindent mozgásba hozzanak a kisgazdák emelésére. Olyan főurak, kik különben nyugodtan élhetnének, úgyszólván hősies bátorsággal teszik ki magukat a népért, a gazdavilágért hihetetlen támadásoknak. Büszkén haladnak az építés és társadalmi gyógyítás utján, még arra sem méltatva a nyilazó ellenséget, hogy visszatorohák a támadást. Olyan főuraink vannak már, hála Istennek, kik csendes, áldásos munkálkodások közt ezreket és ezreket áldoznak évenkint, hogy a népnek ne csak testi nyomorát, de szellemi szükségleteit is kielégítsék, hogy ez a föld népe, a magyar kisgazda világ erőssé, életképessé és boldogulni tudóvá válhassék. Mai számunkban is olvassuk például, hogy egy csongrádinegyei főur megyéjének oly kisgazdái számára, kik példásan gazdálkodnak jutalomdijakrá alapi.ványokat tett. És tudunk ám mi még számtalan más eseteket is, melyek időről-időre mindig öregbednek és arra szolgálnak, hogy ezt a levert, megkinozott. kifosztogatott magyar kisgazda-világot talpra állítsák. Vátig morognak ott, abban a táborban, hol azt szeretnék, ha minden magyar gazda a tengerentúlra vitorláznék. Vátig szórják a nép közé, meg a közvélemény felé is a mérgezett nyilakat, hogy hát az urak mozognak, megint magukhoz édesgetik a népet, jobbágy világot óhajtanak. Hej. atyámfiai, ne bántsuk mi azt a jobbágy világot! Mert ha jó! körülnézünk ez országban, úgy találjuk, hogy az a jobbágy világ sokkal jobb világ volt talán, mint ez a mai szolga világ. Mert szolgavilágba kerültünk nyakig. Az uzsora, a börze, a pénzvilág szolgái lettünk. Ebből a szolgaságból kell kimásznunk. Hát inkább volt a magyar jobbágya annak a magyar urnák, ki — ritka kivétellel — mindig atyja volt népének, mint szolgái vagyunk a fojtó uzsorának, a lelketlen üzérkedéseknek, a munkaerők kihaszná ásának és zálogházaknak, zálog szatócsboltoknak. A magyar ember jól gondolja meg azt, a mit jelen sorainkban irtunk. Mert itt az ideje, hogy gondolkozzunk is, ne csak úgy haladjunk az életút j á n, mint az alvajáró, kit útközben szabadon fosztanak ki. *) Szerkesztőnknek e czikke a budapesti „Szövetkezésében jelent meg.
