Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-09-01 / 35. szám
276 MAGYAR FÖLDM1VELŐ Csak igaz utón... A magyar nép élete, erkölcse, eszejárása, szive, egész mivolta legjobban megnyilatkozik az ő — közmondásaiban. Hogy a mi népünknek lelke undorodik az uzsorától, a vétkes vagyonszerzéstől, más verejtékének kizsákmányolásától, azt ezek a közmondások is igazolják. A magyar ember azt tartja, bogy csak igaz utón szerzett jószágon van Isten áldása. A m i t becsületes utón szerez, arra büszke. Azt sajátjának tartja, azért sir, ha meg kell válnia tőle. Ha sikerült neki egy kis házikót, földet szerezni keserves keresményéből és azt a szomorú idők, viszonyok, csapások elveszik tőle: évtizedek múltán is megrendülve, elérzékenyülve áll meg előttük — Ez az enyém volt! Ezt én szereztem! De az igaztalan utón szerzett vagyonra nem vágyódik. Azt tartja, hogy azon nincs Isten áldása. Ebül gyűlt szerzeménynek v a g y jószág n a k azért szerinte ebül kell elvesznie. Ha valaki, a ki nem igaz utón jutott hozzá — elveszti vagyonát: a magyar nép azt mondja rá: Ebül jött — ebül is ment el. A magyar ember még a kártyán nyert pénzt sem tudja megbecsülni. Azt tartják a kártya pénzre is, hogy azon ugyan sohasem volt, de nem is lesz áldás. Ismerünk eseteket, mikor a különben szegény anya, még kenyeret se akart venni éhező gyermekeinek — a férje-ura kártya nyereségéből. Ugyanezt tartja az olyan gazdag hozományról, vagyonról a melybe valaki »láblógatás« nélkül ül bele. A ki nem maga szerezte, mondja, nem is fogja tudni azt megbecsülni. Amint jött, úgy el is megy. Es az élet mily sokszor és legtöbbször igazat ad a magyar észjárásnak. A magyar nép józanabb része nem is kívánja ingyért senki földjét, senki vagyonát. Keserű, nehéz napjaiban el lehet egyes vidék züllöttebb részét ámítani a földosztással is. De a magyar csakhamar észretér és tudja, hogy a mihez neki munkája, garasa, verejtéke utján nincs jussa — azt ő Isten áldásának, élete boldogítójának nem tekintheti. A ki tehát a magyar népet a földosztás masz- lagával akarja egymás, magyar és magyar ellen uszítani, az nem ismeri a magyar nép igazságszerető lelkét, sem jó szivét, sem páratlan jogérzékét. Az légyen bár keztyüs ember, légyen bár egy egész tábor generálisa: az közönséges népbolonditó, a kire a magyar nép csak szánakozással nézhet. A magyar nép csak igazságot kér, mert jól tudja, hogy az igazságosságban van ti legnagyobb okosság. Az okosság pedig már újra kenyere kezd lenni a magyar népnek. A czigány furfang'. Győrben történt: Czigán3'járás van a törvényszéken. Valami lopási pörbe keveredett a" vajda az egész bandával egyetemben. Vallatják őket nagy igyekezettel a törvénvjátó urak. Az egyik öreg czigánytól, aki vékony dongáju, hajlott hátú az istenadta, megkérdezik : — Mikor született *? A vén czigány körülbogarász szemeivel a teremben s szappras/.óval mondja: — Csókolom a kezsit-lábál a nagyságos urnák, ném vágyok én ábbán tudós, mikor sem azs iráshozs, sem ázs olvasáshozs nem értek. Csák ánnvit tudok, hogy nágyon kicsike vótam mikor silettem. Tebbre nem emlikscm. Azst is mástó hállottam. ISMERETEK TÁRA. A varjú. Irta: Varjú Sándor. Cselédeim jelentették, hogy a kukoriczaüitetést felső végén kihuzgálják a varjak. Elmentem megnézni s ime láttam, hogy a dolog igaz. Megfigyelvén jobban a kihúzott szálakat, azt láttam, hogy valamennyi sárga, rágott. Jól körültekintvén, több sárga szálat láttam még, rnelyeket kiásva, féregrágottaknak ismertem föl. A varjú tehát azokat a szálakat húzta ki, melyeken már színükről felismerte, hogy féreg lakmározik rajiok, ő nem a kukoriczát kereste, mely már el is romlott, hanem a kövér pondrót a kuko- ricza tövén. Ha úgy szeretné a kukoriczát: a csala- mádévetéseket könnyen felfalhatná; de nem teszi, hanem inkább ott kóborol a szomszédos friss barázdákban s ügyet se vet a csalamádéföld be nem boronáit aranyos szemeire. Izletesebb falat neki a kövér pajod. És mit keresnek ők a tavaszi vizi köntések helyein? Magvat ? Talán hamarább izletesebb férget, melyet a viz kikényszerit lyukaiból. De azt már még se lehet tagadni, hogy télen, havazáskor nekiesnek a kukoriczagórénak és szalmakazlaknak. Itt már csakugyan magot keresnek. Nos hát éppen csakis ez egy esetben, mikor nincs más semmi, akkor csakugyan megeszik a mi terményeink magvát. De csakis mikor mindent hó takar, a föld meg van fagyva és végképp semmi ennivaló nincs: akkor nyúlnak az általunk termelt szemhez. Látott-e valaha valaki kalászok közt vagy gabonakazalon varjut gazdálkodni? Igen, csakis a téli éhség viszi rá, hogy terményeinkhez nyúljon. Ilyenkor bebátorodik az udvarokba is, de még ekkor se szemet keres, hanem vagy alázatosan meghúzódik a trágyadombon a tyúkok mögött. — ha a kakas megengedi, — s ügyes mozdulattal kapja el a kaparászó lábak alól a kitakart férget; vagy a disznópörkölés helyét sétálja körül nagy érdeklődéssel, holmi köröm- faladékért. Nos, tehát ezek a szegény falánk állatok nem ellenségei, hanem barátai a gazdának. Hogy néha egy-egy kis kacsát, csibét ellopnak! de kérem, melyikünk agara, kopója nem lopta el soha az iny csik- landó spékeit sült kappan pecsenyét! Nem falják ők vetőmagunkat oly mértékben, hogy kárt tennének; pofájok se ugv van alkotva, hogy' az volna életszükségletük. Kettős véső az, melyet szétnyitva ütnek bele zsombékokba, melyeket szétdulnak forgatnak, féreg után kutatva. Olló az, a hosszan nyúló belek elnyirására, izmok szétvágására: csontürek letakaritására s kikoto- rászására. S eme főfoglalkozásukhoz kapták segítségül az éles körmöket, a pompás szagló érzéket, mely harmadik negyedik határig csalja őket az árokban ott fekvő pecsenyére! Azonban a közegészségi törvény (kárl kár! mondják) a nekik való falatokat most gondosan el- ásatja, azelőtt ők voltak e szakmának végrehajtói, de most már bőjtölni kénytelen mindkét felekezet egyformán, mig azelőtt egyformán lakmároztak ; gyönge mese az, hogy a pápista varjú húst nem eszik, böjtöl ; csak az mondhatja ezt, ki soha őket lakmározni nem látta. Ebből kifolyólag a kálomista és pápista jelzős megkülönböztetés is csak ráfogás; valószínűleg a két fainál mutatkozó látszólagos számarányra támaszkodó hasonlító népies ötlet, mely még abban sem találó, hogy ők a mellett, hogy egyformán élnek, egy társaságban szépen megférnek, de soha egymásra nem agyarkodnak, sem egymást nem csipkedik.
