Magyar Földmivelö, 1901 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1901-07-21 / 29. szám
226 MAGYAR FÖLDMIVELŐ És aztán, ha körmükre akarnak ütni, mikor kijön a gombalyag vége, akkor csakugyan oly módon hallgatnak, mint fentebb volt mondva, vagy mást beszélnek, mint Bodóné, mikor a borárát kérték tőle. Hát bizony itt az ideje, hogy a nép bírálja meg már egyszer józan-okosan, hogy milyen újságokat engedjen be községébe, házába. Mert szerfölött nehéz ám a becsületes, jószándéku, ember, becsület, család, szemérem, erkölcs tisztelő lapok, újságok helyzete. Ezek az újságok ugyanis nem hazudnak. A szinigaz- ságot arczul nem vághatják. Hólyagot sem fújhatnak a semmiből, csak azt Írják a mi való, a miről emberileg meggyőződést szerezhetnek. Nagy lármát, hűhót sem csaphatnak, mert épen az a tisztes feladatuk, hogy az embereknek nyugodalmat, békét, üdülést, tisztes szórakozást szerezzenek. Nem a romlás, de az alkotás a czéljuk. Azért nincs más mód, mint a tisztes becsületes újságok pártolása. A másféle tolakodó vendégeknek meg mutassunk ajtót! Mondjuk újra, hogy az olyan gyanús, szennyes papirosokat, friss, de szemenszedett hazugsággal telt újságot be se engedjük házunkba. Mert aztán ha csak kezünkbe vesszük is könnyen beteljesedik a példaszó mondása: Ha t. i. az ember azt a bizonyos bogarat lábára engedi, könnyen nyakába mászhatik. Atyámfiái, az ilyen tolakodó vendégeknek csak rakjátok eléje — Tágasabb ám odakünn! |§»— ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill ill Mindennek e]jő a maga ideje. Képek a hitelszövetkezetek életéből Irta: Bodnár Gáspár. Csókafalván már ezelőtt néhány esztendőkkel javában mozogtak a hitelszövetkezet megalakítása érde- kében% , Áldja meg az Isten azt az öreg nótárius urat még a haló porában is, hogy öreg lábaival annyit lótott-futott, mig nyélbe ütötte a mi „bankunkat.“ O már künn pihen a csendes temetőben. De itt hagyta emlékezetét köztünk sok nemes cselekedetében. Többek közt — a hitelszövetkezetben is. Ma már virágzik a „mi bankunk,“ sok pusztulni induló család emlegeti áldva; sok elborult homlokot tett vidámabbá, sok adóst szabaditott ki az uzsorások szúró karmai közül. . . . No de nem az a czélom, hogy dicsőítsem a „mi bankunk“-at. Sőt ellenkezőleg egy kis képet akarnék bemutatni azon időből, mikor a kezdet nehézségeivel küzdködtünk. Mert bizony a dicsőség bajjal jár áml > Á mi bajunk az volt a kezdetek kezdetén, hogy nem volt elegendő pénzünk. Azaz volt, de még se gondoltuk, hogy annyi sok gazda nyög a nagy per- czentes adósság sajtója alatt. Nem hittük, hogy az uzsora, ez a százkezü zsarnok olyan portára is elérjen, ahol látszólag a jólét mosolygott. Azt is bevalljuk, hogy hát a mi bankunkba való tömegesebb betéteket reméllettük. Nagyobb bizalmat vártunk éppen azok részéről, kiknek a jó Isten többet adott, mint másnak. Az öreg nótáriusnak legkivált a begyében volt Dús Péter uram, kiről jól tudta, hogy sommás tőkéje vagyon a szomszéd nagy takarékkasszában. — Megálljának kentek — mondogatta a nótárius uram, majd én elhozom a „mi bankunkba“ Dús Péter uramat egy jó summa betéttel. — Hej, bajos lesz az, nótárius uram. — No, próba szerencse, — biztatta maga-magát nótárius uram. — Az asszony, az asszony. Mert az hordja ott Dús Péter uram házánál a kalapot. — Hát hiszen nem köll ám mindent tudnia az asszonynak. Ámint gondolkozott nótárius uram, azonképpen cselekedett is. Elment Dús Péter uramhoz és kezdette a szivét lágyítani, az értelmét meg egyengetni. — Lássa gazd’uram, a község legértelmesebb, legbecsületesebb gazdái alakították ezt a mi bankunkat. Kigyelmednek is van részvénye benne, beleszólhat a dolgok folyásába. A mi cziczomázatlan becsületességünk, gyermekeink, árváink vagyonkája a kezesek, hogy itt baj nem lehet. — De ott sem, a nagy takarékkasszában — öltötte nyelvét az asszony a szóbeszédbe. — Ott nagy urak viszik a hivatalt, tanult emberek forgatják a nagy könyveket. Hát miért háborgassuk onnan, ami kicsinykénk van? — Úgy vagyon, jó asszony. De mikor felebarátainkon segíteni lehet, mikor arról van szó, hogy községünk jólétét emeljük, akkor nem kell rázkódni egy kis áldozattól. Dehogy áldozattól . . . csak szívességtől. — Jó, jó, nótárius uram — szólott a gazda gondolkodóba esetten. Magam is belátom, hogy van igaza a nótárius uramnak. Hát majd csak hozunk át valamit I — Abból ugyan semmi sem lesz! — Alszunk reá egyet — jegyezte meg a nótárius — aztán nyélbe ütjük a dolgot. Alig tette ki a lábát nótárius uram, Dús Pé- terné asszonyom csapott olyan lármát, hogy még az utcza is visszhangzott beléje. — Mit, az én keserves keresményemet odavinnéd abba a ringy-rongy fiók-bankbal Hogy dividál- ják szét. Hogy Sütő Flórinénak legyen miből prédáim, puczczolni. Hogy Kondár István huzathassa magának reggelig. — Jó asszony I Hát nem veszed észre, hogy a faluban egészen más élet van. Az emberek kerülik a kocsmát. Szabadulnak az adósságoktól, az uzsorásoktól. Hogy csendesen, úgyszólván garasonkint törlesztik régi adósságukat, mióta ez a kis bank működik. — Az enyémből ne törleszszenek. — Hiszen ők megadják a tisztességes interest. — Nekem nem kell! — Nekem meg kell! — Hát az enyémhez nem fogsz nyúlni! — Nem fogok nyúlni! . . . Dús Péter másnap behajtatott a városba. Kebelébe tette kis könyvecskéjét, a maga nevére szólót, aztán az asszonyét átadta ezen szavakkal: — Nehogy azt hidd, hogy a tiedhez nyúltam- legyen, tedd el magadnak. Ezt te örökölted, ez a tied. És kihozta a maga kétezer forintját a nagy takarékkasszából. Az asszony ötezer forintja ott maradt. Kezelték tovább az urak, forgatták a nagy könyveket tovább, nagy osztalékokat és nagy intereseket adtak. Talán az ördög maga se hitte volna, hogy ott a nagy szekrények, a nagy könyvek és a nagy szakértelem közt egy szellem rejtőzködik, vigyorog, kárörvend . . .. Ez a szellem napról-napra azt lesi, mikor üt be a mennykő. És ez a mennykő nem várakoztatta tovább azt a vigyorgó szellemet. Csakugyan beütött 1 Édes mindnyájan emlékezhetünk arra a megdöbbentő eseményre, mikor a m . . . i bankok egyszerre összeomlottak. Mikor a szegény emberek sírva és zokogva szorongatták kezeik közt azt a betéti könyvecskét, mely egyszerre értéktelenné lett. Melyre még ma is annyi év után, csak ígérnek visszafizetni valamit^ A nyilsebesen futó hir Csókafalvára is elért. De mikor már elért . . . késő volt minden, Dús Péterné asszony ott állott, mint egy alvilági furia a „nagy bank“ fizető asztala előtt, félemletesen emelgette SZÖVETKEZZÜNK!