Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-18 / 46. szám
MAGYAR FÖDMIVELŐ 365 Érdekes levél Amerikából. Ez évben a Dunámul is a nagyobb mérvű irányokat öltött a kivándorlás. Rendesen a szegény kivándorlók egyes lelketlen ügynökök áldozataivá "lesznek, a kik Ígérnek heiet-havat és ott künn Amerikában alig kapnak munkát; legtöbben szenvednek, nyomorognak s azután kétségbeesnek. Az ottani állapotok megismerésére itt közlünk egy levelet, a melyet egy idvándorló küldött egy érdemes győri egyházmegye egyik általánosan tisztelt tagjához, Torkos József beö-sárkányi plébánoshoz. A levél szószerint a következő: „Ezzel az egy pár soraimmal hozzá fordulok plébános úrhoz, tisztelettel a mit ajánlottam, tiszta szívből avval szolgálok neki; tisztölöm őket, plébános ur kezeit csokolom én egéséges vagyok, a mit magoknak is tiszta szivemből kívánok Plébános ur mink igen belettünk csapva, mert mink földre mentünk, hogy azt kapjuk, de abból semmi sem lett, mert itt a mi föld van. az mind kávé és azt kellett volna munkálni, de az igen kevés kereset, abból még magamat sem tudtam volna eltartani; a füzetes volt 50 litertől mi pénzünkbe 50 kr, a szedés 1000 fáiul megkapálni 30 frt, de ez csak egyszeri fizetés esztendőbe, de a munka még háromszoros, rajta mert azt tisztán kel! tartani mindég, —- négy nap próbáltuk a szedést, de már akkor tudtuk hol vagyunk, tanácskoztunk egymással, mit csináljunk mink, most elszökni nem lehet innen, 3-an voltunk egyesek és elszöktünk innen éjjel, a puskát ott szabad vinni, még dolognál is velünk volt és mind a hármunknak volt fegyver és nem féltünk semmit; abban az idegen országban 2 nap mentünk gyalog aztán ültünk vonatra. 9 órakor már elértek bennünket 4 lóhátas fekete emberek, szól a trombitájuk még Sérjed Mihály sövényházi lőtt rájuk legelőször, mi ránk is lőttek, da csak revolverrel. Ha a határból kimegy valaki azon bizonyosnak van joga agyon bökni vagy agyon lőni, mert itt törvény nincs a hol a kávé terem, csak a városban van katonaság, de csak mind önkéntes, van fizetésük jó azoknak, van köztük olyan öreg, hogy alig tud menni és katona. Plébános ur, a hol most vagyunk, nagy vasút készül, de igen félős a dolog, már sok meghalt mióta én itt dolgozom, mert követ vetettünk dinamittal, minden nap 400 lövés esik a munkában, mink gyújtogatjuk meg, délelőtt is 27-en meg délután is. Plébános ur már csak úgy félünk mikor a zsinór ég, olyan robbantás van, csak meg ne siketüljek. Még egy hónapot kihúzok aztán másfelé kell menni, igen rosszul megy sorom, az élelem drága, mit gondol 50 kiló liszt 18 frt 80 kr, én fizetek kosztért 50 frtot egy hónapra meg hálás, itt más nincs, csak kávé meg kukoricza, bab, az van elég. Most tél van, olyan meleg van mint nálunk legmelegebb nyáron, a föld vörös mint a tégla, még festeni is lehet vele. Plébános ur még egyszer láthatnám mngát is meg a családaimat, de én soha sem talán, olan messze vagyok, hogy nem tudom a tenger merre van. Itt a vonat drága, másfél napra fizettem 18 frt 80 kr, hanem éjjel-nappul vitt. A fizetés három frt, nem marad semmi, a pénzem elfogyott, a puskám van belőle, 30 frt volt az ára. igen kell vigyázni, éjiéi vagy este kimenni nem lehet, mert mindnél kés az. oldalán tokba, meg puska. Plébános ur szépen kérem megmondhatja nekik, senki meg ne mozduljon ide, hogyan van a ki családosán jött; koholnak mind nálunk valamikor a czigányok, sírnak, rínak, egyel találkoztam zámolei asszonnyal, riva panaszkodott, az urát agyonütötték 800 frt volt nála, 3 gyermeke van. Mert itt nincs törvény, a kit elütnek, ott elássák senki sem keresi, ha meglátják akkor sem mernek szólni, mert mindnél van puska. Mind erdő, itt nincs semmi más, hegy mind, nem terem semmi. A hol voltam ott mind kávé volt. Két nap gyüttünk vonaton a kávé közt, a kinek pénze maradt, az mind vissza szökött onnan, a ki csak tudott mink mikor elszöktünk akkor vittek három vagonnal magyarokat, mink megáltunk azok beértek, mink indultunk és én kinéztem az ablakon, kit láttam mind a Horvát Vinczét, de időm nem volt beszélni, mert már sebesen mentünk, kiáltottam neki, azt mondtam gyertek vissza, — az onnan nem szabadul soha, mert nics neki pénze, mert olyan messze viszik az embert, talán végét éri a világnak. Megfizetnek mindent az angolpk, hanem aztán elbánnak velünk; adtak nekünk a mit csak kivárnunk, mink mentünk 64-én egy helyre, annyi szivart vettek, hogy még a gyerekek is szivaroztak. Plébános ur folyamodtunk Észak-Amerikába, 40 család alája irtuk a nevünket. Most várjuk a feleletet. Major Illés, Szüd- Brazil. ISMERETEK TÁRA. Hogy eredtek a közmondások? Hátán a háza. Valamikor egy tékozló magyar uracs, hogy egy vendégségben megjelenhessen, még pedig az akkor fényűzés szerint igen drága ruhában, kénytelen volt vagyonát, egy nagy házat eladni. Czifra volt a ruha, kövektől ragyogtak a gombok s a vetés aranynyal gazdagon kivarott ruházatot alig vitte a tánczba; midőn már szörnyen melege- volna, azt mondja valami fura gyerek: Nem csuda, hogy ily melege van, hisz: «Hátán a háza.» * Inkább szamara mint bírája. Egykor egy városi írnok látván, hogy a városiak a bírót majd minden esztendőben változtatják. Azt mondá : Inkább szamara a városnak, mint bírája, mert amazt soha, ezt pedig mindig változtatják. * Az akasztás sincsen ingyen. Valamely ítélő széknek nem akadván hóhéra, hogy egy czigányt felakasztasson, azt javasolták a czigánynak, hogy menjen valahova, s akasztassa föl magát. A czigány tovább látván az orránál, azt móndá adjanak neki vagy hat forintot. — Miért? kérdik tőle. »Mert az akasztás sincsen ingyen!» válaszolt a more. * Ebrudon vetették ki. Az alföldi lakadalmakban sok kutya gvülekezik össze, hogy az elhánytvetett konczon rágódhassanak. Marakodásukat elunván a legények, rést csinálnak a nádkeritésen s ketten egy hosszú rúddal kívül a résen állanak, mig a bennlevők kergetni kezdik a kutyákat. Midőn aztán a kutya a lyukra ugrik, a kinn- levők fölkapják alattuk a rudat, s a levegőbe vetik. Miokból az ilyen kutya többször nem megy oda. Ezért mondják: »Ebrudon vetették ki.» * Tesem vagy jobb a diákné vásznánál. Diáknak nevezték hajdan a faluban mindazokat, kik diákul tudtak, vagy tanítottak. Egy ilyen tanítónak a felesége nagyon becsületes asszonv lévén, nem tűrhette férjének korhely életét; s minthogy az asszony erősebb volt férjénél az urát gyakrabban megugratta, mondogatván neki, hogy te vagy az én hetes vásznam, azért gyakran meg kell mosni hát szappannal. Ennek hire futamodván, mindenütt gyalázták a diákné vásznát, s a ki hasonló korhelyvoít, bár- mint mentegette magát, azzal utasitoták vissza: Tesem vagy jobb a diákné vásznánál.»
