Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-11-04 / 44. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 34f TÁRGZA. Halottak napján. Néma-e a sirhalom? Úgy látszik, hogy bizony néma! Olyan földalatti ház, melyben csak az enyészet, a némaság lakik. Hogy abban nincs élet, nincs emlék, nincs szó, hanem csak örök szender, békesség és elmúlás. Pedig a sirhalmok nem némák ! Abban emlékezet él, olt nagy nagy hatalom lakik, mely magához tudja vonni még azokat is, a kik a messze távolban, talán az óczeánon túl élnek, tartózkodnak ... Nem magyarázok további), megtörtént dolgot beszélek el. ........ Tamás Pál már jól megforgatta elméjében, hogy ő - bizony hogy itt hagyja ezt a szép hazát, már mint Magyarországot. Az útlevelet is megmozgatta, egyet-mást pénzzé is tett, mert a mint mondotta: nem csak a búcsút, de Amerikát sem járjuk pénz hijján ... Hiá ba beszéltek nekie hazaszeretetről, azt úgy is kibeszélték már fejéből a rossz ujságlapok. Hiába tárták eléje az ut veszedelmét, a tenger borzalmát, a bizonytalanságot, melylyel az uj haza fogadná. — Az én szivemet nem töri meg semmi. Vas ember vagyok — mondotta — a sors nem hajlítja meg derekamat. Engem nem tart vissza semmi sem. — Van valami, a mi ha nem is tart vissza, de vissza hi és mi előbb, felelt neki csüggesztett fővel az öreg kurátor. Tamás Pál csak mosolygott... Az öreg ember lágy ember, gondolta magában, gyermekre, meg vén emberre már nincs mit adni. Es úgy látszott, hogy Tamás Pál csakugyan embere leszen szavának. Derült kedélylyel járt-kelt és mikoron mindennel rendben volt, meglátogatta az öreg kurátort is. — Elbucsuztál-e már mindenkitől, Pali, kérdezte, mint egy próféta a galamb-ősz ember. — Elbúcsúztam ... — A paptól is, a tanítótól is. — Azoktól is! — A templomunktól is. — A templomtól is. — Ládd-e, még sem búcsúztál el mindenkitől. — Nekem már nincs a faluban senkim. Se házam, se földem, sem senkim a világon. — Pedig ládd Pali, neked van még itt a faludban valakid. Aztán van ám, házad is, földed is. — Hiszen az én öregeim meghaltak, aztán mindenemet eladtam... — De egyet nem adhatsz el Pali. Azt a földet ott! — Melyik földet, bátyám! — Azt a kis földet ott a temetőben. És a temetőben azt a kis földalatti házat, hol atyád-anyád porladoznak. Azt el nem adhatod. Tamás Pál összerázkódott, mintha valami villám szaladt volna végig idegein. Aztán elsápadt és most először jelent meg szemeiben a könycsepp... — Azért mondottam Tamás, hogy te még nem búcsúztál el mindenkitől. Hogy te nem szabadulhatsz ám oly könnyen. Hogy téged visszatarthat valami, talán nem a sors, de valami más fogja a te kemény derekadat meghajlitani... Csendesség állolt he. Mindketten elnémultak, mintha lelkűk remegett volna... Aztán az aggastyán szólalt meg. Reszketi kezeit reábocsátá Palira és igy szólott: — Ígérd meg nekem fiam, hogy elmégy a a temetőbe. Állj meg azoknál a síroknál. Ne szólj semmit, ne zavard az öregek siri nyugalmát... Aztán végy azokból a hantokból egy maréknyi földet. Vidd el magaddal... Ez a kívánságom. Nincs több, se kevesebb .. . ... Alkonyodik. A temető utján halad Tamás Pál. Olyan mélyen gondolkozik, olyan lassan halad... Majd oda ér a sírokhoz. Megáll és nem szól semmit. Csak a szive dobogágását nem tudja elcsende- siteni. csak szemeinek könyét nem tudja visszafojtani. Mi bajod Tamás Pál'.’ Ki bánt? Ki szól hozzád? Hiszen azok a hantok némák! Ott már nem él senki és semmi. Ott nem bánthat senki. Es Tamás Pál úgy érezte e pillanatban, hogy a sirhalmok nem némák! Nem bizony! Mintha a sir mélyéből feltörő hangokat hallott volna.- Ne menj édes fiam. ne hagyd el ezeket a hantokat, ne, hadd a mi emlékünket! Es ne hagyd különösen c hazái, a melynek szültünk, neveltünk. A hol mi is verejtékkel szálldogáltuk a föld barázdáját, a hol bút-bánalot átéltünk —' és mégis boldogok valánk! Ha tudtuk volna, hogy hazátlanná leszesz, talán nem születtél volna; ezért sóhajtoztunk volna naponkint a jó Istenhez... Ne menj, ne hagyd itt e hantokat! Tamás Pál úgy állott a sírok mellett, mint a kőszobor. Megmeredve, elbódulva. — Eh, gondolta aztán, visszanyerve előbbi makacsságát, már megint a szivem beszél, már megint a szivem csalogat... A sírok némák, nem ők beszélnek, hanem az én lágy szivem .. . Önkénytelenül hajlott le aztán a halmokhoz, kezével felkapott egy marék földet; táskájába tette és suttogta. — Isten veletek! El innen messzire, Isten veletek! ... Tamás Pál ott halad már a falu határában! A hosszú egyenes útról vissza se néz. Ne integessen utána se a falu tornya, se a falu vénje, se a sírok szelleme! Es megy... megy, mint a száműzött, a kit saját lelke hajt, de a kit azok a sirok marasztallak... Már viszi a gőzös sebes szárnyakkal . . . már ott van a zugó tengerparton. Egyszerre csak szivéhez kap. Mi bajod van Tamás Pál ? Ki bánt ? Ki tart vissza ? Ki sir utánad, hiszen neked senkid sincs e világon . . . . . . Tamás Pál már ott ül a hajó egyik vacz- kában. Várja az indulást. Szeméből körnek cseppennek. Ajka remeg. Egy varázsütésre egyszer csak felugrik. Ki innen! Vissza, vissza — a hazádba. Azok a sirok hinak — sírnak. Vissza megyek! . . . Ugv történt! Tamás Pál visszafordult anélkül, hogy lábát az uj hazába tette volna ! Megtörve borult le azokra a sirhalmokra, melyek most már csakugyan némán, de érthetően szóltak szivéhez. — Most megnyugszunk, álmunk zavartalan leszen. Siess, használd fel még az időt, dolgozzál és imádkozzál! Isten veled fiam ! A viszontlátásig. . . . Tamás Pál újra kezdette az életet és nein bánta meg, hogy a sirok vissza sírták. Lássátok, ilyen hatalma van a néma sirhal- moknak! b. a.
