Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
MAGYAR FÖLDMIVELŐ 275 — A derék fiú igy felelt: — Ugyan barátom, micsoda ember volnék én, ha életem legelső jótevője iránt sem mutatnám ki nyilvánosan hálámat és forró szeretetemet! Hát hiszen előbb voltam én az ő fiók, király kapitánya. Meghallotta ezt a dolgot a tábornok. Meghívta a szegény szülőket az ő (már mint tábornok) asztalához és ez alkalommal poharat emelt és igy szólott. — Éljenek az érdemteljes fiúnak derék szülei! A király is tudomást vett erről és egy alkalommal igy szólt a kapitánynak: — Derék, ki szüleit becsüli! Becsületes ember ; de a ki megveti, nem érdemli, hogy született legyen! . . . Néma csend lett erre a szobában. Az apa és anya csak szótlanul törölgették könyben ringó szemeiket. Vitéz uram meg odalépett az öregekhez és . . . összecsókolta őket! Mexter. TÁRGZA. Oh, ne busulj édes anyám... Oh, ne busulj édes anyám, Hogy katona lett a fiad, Soha még egy drága könyed Se gördüljön ki e miatt! Katonaság? — fiuk előtt Közös törvény, közös dolog, S nem oly nehéz élet ám az, Amilyennek te gondolod! Trombitaszó s dobpergés közt Megyünk majd az utczán végig, S Őrölünk, ha csapatunkat A kiváncsi szemek nézik. Gyakorlatról hazamenve — Már azt, amit — ebédelünk, Aztán vígan tréfálózunk, Dalolgatunk, mesélgetünk. A puskánkat, szuronyunkat Kitisztítjuk nagyon szépen, ügy ragyog majd kabátgombunk Mint a fényes nap az égen! A káplárunk megtanít rá, Hogy kell lőni, szúrni, vágni... Csak úgy égünk majd a vágytól Ellenünkkel szemheszálni. S tudom én, hogy nem sokára Megszeret a kapitányom S elnéző lesz, hogy ha néha Egy-egv kicsit tán hibázom, De ha mégis rám nehezül A szenvedő súly tó karja: Ne félj anyám ! — megszoktam már Nem roskadok le alatta. Ne busulj hát édes anyám, Hogy katona lett a fiad; Soha még egy drága könyed Se gördüljön ki e miatt! Majd meglátod, lesz idő, hogy Bennem örömödet leled: Mert belőlem egy év múlva Még tán »káplár ur« is lehet! Deák Kálmán. Hol a boszorkány? — Falusi história. — Irta. Jovicza István. Három évvel ezelőtt egy fehérmegyei faluban töltöttem a nyarat, hol az alábbi érdekes eset történt meg. Egy keddi napon korán fölkeltem és sétára indultam, a mikor a községháza előtti kőpadon megpillantottam a falu biráját, ki hatalmas füstöket eregetett öblös tajtékpipájából. Köszöntem néki s mellé telepedtem. — Adjon a jó Isten minden jót! — köszön alázatosan egy aratásba iparkodó ember. — Adjon Isten! Hogy aludt szomszéd ? — kérdé a biró. — Hogy aludtam? Rosszul. Az egész éj egy boszorkány-éj volt. — Ne mondja! — Hát igaz is, olyan volt. Ha meghallgat biró ur, elmondom az éjjel szerzett tapasztalataimat. — Beszéljen Pista bácsi!-v- Hát tudja, biró ur — kezdé a falusi ember, kit névszerint Pista bácsinak neveznek — én annál az öreg asszonynál, a Kaszásnénál lakom, a ki egész éjjel röpdösött. — Ahá, akkor ez szokta megboszorkányozni a teheneket is szakitá félbe a biró. — De hát mondja tovább, hogy történt? — Hát tetszik tudni, úgy tizenkét órakor fölkelt az anyóka és valami zsiradékkal bekente magát, mire a kulcslyukon kiröpült... Utána mentem... Az udvaron három boszorkány várta, kikkel aztán a falu olyan házaiba mentek, hol tehenek, lovak, disznók és egyéb háziállatok vannak. .. Ezeket mind megboszorkányozták... — Azért panaszkodtak is már ma, hogy kevés és keserű a tej — szólt közbe bámulva a biró. — Aztán visszajöttek söprűn nyargalva és az udvarban röpködtek, miközben hatalmas szél kerekedett... Pista bácsi ezek után megakadt s látszott rajta, hogy gondolatait szedi össze, miközben a biró egyik fehér cselédje az udvar közepén megállt s elkezdett kiabálni: Biró ur! biró ur! Hiányzik egy hizó, meg két malacz! — Nosza, ennél se kellett több; a biró, az befutott és csak ennyit tudott visszakiabálni Pista bácsinak: — Majd elintézem! — Isten áldja meg! — köszönt Pista bácsi s sietve tovament. Negyedóra múlva örömmel visszajött a biró, mert a hízót, meg a két malaczot megtalálták a tárgyalóteremben. — Hogy fog intézkedni biró ur ? — kérdem én ? — Hát csak úgy, hogy az éjjel a házat megszálljuk fegyveres emberekkel és a boszorkányokat elfogjuk — felelt nagybölcsen a biró. — Elmehetek én is? — El! — Hát akkor ott leszek fél tizenkét órakor. Jó lesz ? — Jó! Tovább mentem. Korom sötét éj volt. Le sem feküdtem, hanem egy hatalmas séta után értem Kaszásné házához. A biró már ott volt három bakterrel s vagy ötven fölfegyverezett emberrel. Az udvar egy zugában foglaltak helyet. Én is közibük álltam. Elmúlt a tizenkét, egy óra, már félkető felé járt. de boszorkányt még sem láttunk. Egyszer hatalmas dörömbölést hallottunk. Az udvar kapukat valaki nagy robbajjal kinvitá.
