Magyar Földmivelö, 1900 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1900-09-02 / 35. szám
274 MAGYAR FÖLDMIVELŐ dolata, hogy az ilyen szörnyű tettel — gyászba borítja a faint, a községet, az öreg szülőket. Mert olybá veszik éllettelen hulláját, mintha a bitófáról vették volna le. Titokban, az éj leple alatt fogják elhantolni, nem is a temetőbe, de azon kívül, talán annak árkába! Ám, ezek az intelmek azonban nemcsak a katona-legényeknek szólanak. Meri megtörténik bizony otthon is, hogy egy egy ember öngyilkossá leszen ... Az ilyentől is meg kell tagadni a temetést! Koporsóját ne kisérje, ne sirassa végig a falu. A temető szent földjében ne nyu- godhassék azok közt, kik becsülettel végig küzdötték az életet. Hadd legyen rettentő példa az ő sorsa és hatalmas predikáczió, mely minden perczben azt kiáltja: „Ne ölj!“ A pletykáról. Furcsa dolog az a pletyka! A bizony! Láthatatlan és mégis él; nem jégeső, nem sáska és mégis pusztít. Haragszunk reá édes mindnyájan és mégis szívesen folytatják a legtöbben. Titokban támad, de nyilvánosan terjed... És terjed mindaddig, mig valakit jól feketére nem mosott. Olyan ő kegyelme, mint valami rátartós nagyasszony. Ember kell neki, mert evődéssel táplálkozik, s ha valakit jól megkinozott: kikaczagja, hogy még akkor se felejtsék el, ha ő már másnak portájára szállott... Hogyan keletkezik? No azt még a bölcs ember se tudja. Legkevésbbé az, a kiről a pletyka szól. Sőt rendesen ő az utolsó, a ki egyáltalán hall róla, hogy meg van szapulva, ha ugyan megtudja. Van kis és nagy pletyka. Van városi, falusi és családi pletyka. De a pletyka befurakodik a politikába, a hivatalba is, a hol két ember van egyszerre. Mert legalább két ember kell neki, hngy píetykázhasson a harmadikról. Aztán nem csinál különbséget, hogy nők avagy férfiak azok. Az egyik úgy szereti, mint a másik. Rendesen a nőket vádolják, hogy pletykások, pedig a férfiak is azok. A női pletyka talán czifrább, de a férfié — no egyik sem vethet szemére a másikának semmit. Milyen ember nem létezik? Akárhány ember van, aki sohasem állott bíróság előtt. Meg hal a nélkül, hogy a törvényeket ismerné. De olyan embert, aki a pletyka asszonyság karjaira ne került volna: olyan — egyáltalán nem létezik. Furcsa egy tárgyalása van neki. Téged meg nem idéz, nem kérdez, tanukat nem hallgat ki, ügyvédi, prókátori fogásokra nem szorul. Ő kész ítélettel lép elő. De azért perköltséget követel ám. És hogy hajtja be, milyen kérlelhet- lenül. Tudjátok-e miből? Abból a vagyonból, a mit emberi becsületnek nevezünk! Es éppen ezért a pletyka zsarnok uralkodó ám. Trónok dőltek le, hatalmak pusztultak el — — és az ő trónja elpusztulhatlak olyan régi ő, mint az ember. Az emberek ugyanis kezdettől fogva... plety- káztak, s mig élni fognak, pletvkázni is fognak mindig. Mindnyájan kárhoztatjuk, mégis mindnyájan benne vagyunk. A pletyka azon rosszak közül való, melyeket mindenki kárhoztat, mert árt másnak és melybe mégis édes mindnyájan bele jutunk. Mindaddig, mig az illetőről nem szól a nóta, tetszik legtöbb embernek. A lepletykázott is szívesen hallja a pletykát — másokról. Sokan azt mondják, hogy van valami jó mégis a pletykában. Ugyan mi? Az emberek sokszor ez utón veszik észre hibáikat és igy jövőre óvatosabbak lesznek. A pletykától sokszor jobban félnek az emberek, mint a törvény kezétől. Igen ám, de a pletyka sokszor az ártatlant is bántja. Családok békéjét dúlja fel, sziveket keserít el __ Azér t sokszor kiegyenlítődik a dolog. Mert mint mondám, bár kárhoztatjuk édes mindnyájan, benne vagyunk ... Hányszor hallgatjuk az ártatlanokról szóló pletykákat, sőt megnevetjük, mulatunk rajtuk. No hát, ha minket is ártatlanul ér sokszor a pletyka... büntetésül vehetjük ezt, a miért mi is mulattunk másokon. Az embernek vérében van a pletyka ... azért csak erős küzdelemmel lehet őt megfékezni! Vannak városok, falvak, családok hol nagyon szeret tartózkodni a pletyka asszonyság. No a jó Isten őrizzen minden családot, várost és falut — ő kegyelmességétől. (Nysz. után by.) Derék becsületes fiú! Nagy öröm van Bokros gazda tűzhelyén. Ka- tonáéktól látogatóba jött az egyetlen fiú, a Sándor. Ugyan ki hitte volna, hogy olyan sokra viszi! Három csillagja van! Aztán, hogy áll rajta az a katona ruha! Milyen helyre, milyen csinos, szinte kápráztató még reá is nézni. Asszony-anyja nem hiába felejti rajta oly ho- szasan tekintetét. Milyen boldog a nézésében. De egyszer egyszer elszomorodik. Ha reá néz férje- ura paraszt öltözetére, aztán az önmagáéra! Bizony talán ez a fiú szégyenleni is fogja, hogy az ő szülői csak ilyen szegény emberek maradtak. A jó vacsorát elköltötték egy este; aztán a íiu beszélni kezdett aranysujtásos tábornokról, fényes kardokról és fegyverekről. Az asszony egyszerre csak kipirult és az almáriumban keresgetni kezdett. — Mit keressz te anyjok, anyjok, veté oda a férfi, mikor már látta, hogy asszony felesége türelmetlenkedik. — A mit kerestem, megtaláltam. Van nekem egy régi, régi könyvem. Azt még az iskolában kaptam, mikor az iskolát elhagytam. Ebben a könyvben le van Írva egy szép történet . . . még pedig egy kapitámrról és a paraszt szülőkről. Ugyan édes fiam, olvasd el nekünk még egyszer, olyan jól fog esni lelkemnek. A vitéz engedett anyja kérésének és hangossan olvasá: — Egy háború után — mellén érdemjellel vonult be bizonyos kapitány azon faluba, hol saját szegény földmives szülei laktak. A szülők ott várták már a határban fiokat, hogy annyi év után megláthassák. És jött a nagy, fényes sereg. A kapitány hamar meglátta az öreg szülőket, rögtön leugrott lováról s örömkönyek közt csókolta, ölelte az egyszerű szülőket. Meglátta ezt a jelenetet egy másik katonatiszt és igy szólott: — Már egy kapitány még se csókolgasson holmi parasztokat nyilvánosan, a hadsereg előtt.
